Szabadúszó színészházaspár vagyunk, 2003 óta saját színházat működtetünk: magyar népmeséket alkalmazunk bábszínpadra. Mi vagyunk a Majorka Színház. A járványhelyzet előtti tíz évben évente 200 előadásunk volt, ami a megélhetésünk alapja, a színház sikerében bízva alapítottunk családot, vettünk hitelre viszonylag nagy lakást, és éltük szorgos életünket. Ahol felléptünk, oda 90%-ban visszahívtak. Gyereksziget, MÜPA, Vidor Fesztivál, művelődési házak, óvodák, iskolák voltak az előadásaink főbb helyszínei, nyaranta pedig bábos tábort szerveztünk. Arra rendezkedtünk be, hogy az életünket a fellépéseinkből finanszírozzuk, egy bt.-t működtetünk, hogy formailag is megfeleljünk a kritériumoknak. Minden nyáron eljutottunk egyszer a tengerhez, de egyébként nem voltunk se gazdagok, se szegények.
2020 februárjában elmondhattuk, hogy négy gyereket nevelünk, és májusban bemutatjuk az új előadásunkat. Márciusban aztán recsegni-ropogni kezdett minden, amibe addig kapaszkodtunk, és sorra lemondták a leszervezett előadásainkat. Az utolsó gázsinkból vettünk némi tartós élelmiszert, és készültünk depresszióba esni. Ekkor jött az ötlet, hogy a Facebook-oldalunkon lehetnének élő adásaink, és meghirdettük, hogy a zárás alatt ezeken a videókon keresztül szórakoztatjuk a gyerekeket. Sorra eljátszottuk otthon az előadásainkat négy gyerekünk segítségével, mert ugye interakciók is kellenek hozzájuk. A depresszió így végül szerencsére elmaradt. Oldalunk kedvelőinek a száma egy hét alatt 800-ról 2000-re nőtt, amire pedig nem is számítottunk: egy pártfogónk megosztotta a számlaszámunkat, amire az értünk aggódó emberek kisebb-nagyobb összegeket utalgattak. Amíg a kollektív zárás tartott, lejátszottuk a 13 előadásunkat. Így éltük túl az első szakaszt.
Tavasszal már a nézőink is észrevették, hogy a feleségem ismét babát vár. (Még a vírushelyzet előtt győztem meg, hogy a négy lányunk mellé ötödikre talán fiút kapunk, és szigorú feltételeket támasztva mellém állt.) Nehéz időszakunk volt. Anya kisterhességét rejtegetve otthon tanult online a nagyokkal (és mellette főzött, mosott), apa pedig a hároméves ikrekkel kószált az utcán, mivel a játszóterek is zárva voltak.
Május végére világossá vált, hogy váltanom kell. Segédmunkásnak szegődtem egy hirdetés útján. Ekkor volt már egy-két fellépésünk, és a Köszönjük, Magyarország! program tőkeinjekciója is segített, de látszott, hogy az eddigi életmódunk tarthatatlanná vált. Mentem tehát újdonsült főnökeimmel kerítést építeni, csempét leverni, sittet hordani, ablakokat beszerelni. Máskor meg fellépni. Sosem felejtem el azt a lelki tőrdöfést, amit egy nem tökéletesen lefestett ablakkeret miatt kaptam egy belvárosi fürdőszobában, éppen egy fergeteges sikerű margitszigeti fellépés másnapján, ahol 300 néző tombolt az előadás után. Közben pedig egyre több előadásunkat mondták le a nyár végén. A pocak pedig nőttön-nőtt.
A segédmunkásként kapott fizetésem nem volt elég arra, hogy a családot eltartsam. Közben viszont készülni kellett a kisbaba érkezésére, akiről kiderült, hogy ő is lány lesz. (Volt egy nagy imádkozásom az ultrahangvizsgálatot megelőző éjszakán, ahol azért könyörögtem, legyen fiú, de ha mégsem, legyen egészséges és tudjak neki örülni – utóbbi kettő megadatott.) Bízva abban, hogy a babaváró hitel majd megsegít minket anyagilag, a terhesség tempóját követve minden pénzünket a babaszoba elkészítésére és egyéb átalakításokra fordítottuk. Nem mérlegelhettünk! A bankok azonban cudarul bántak velünk: az úgynevezett fizetést tekintették a hitelképesség alapjának, és bt.-ként ez nálunk minimális volt, hiszen mi a fellépések bevételeiből éltünk és adóztunk! Végül nem kaptunk hitelt.
Eljött az október, a második hullám és a legmélyebb gödör. Legnagyobb lányunk tizenharmadik szülinapjára okosórát szeretett volna. Világéletemben szégyellni fogom, hogy nagy elkeseredésemben azt feleltem neki: örülj, ha tortát kapsz! A gyerekek oviba és iskolába jártak, mi pedig reménytelenül jártuk a bankokat, illetve továbbra is segédmunkát végeztem. Nem tudom fölidézni, hogy jutott eszembe Cseh Tamás A 74-es év című dala, de írtam belőle egy parafrázist Dupla húszas év címmel. Fölvettük és megosztottuk a Facebookon azzal az üzenettel, hogy aki akarja és megteheti, támogasson minket, mert ellehetetlenült a helyzetünk. Nem tudok pontos összeget mondani, de olyan folyamat indult el, ami a pokol fenekéről a hetedik Mennyországba juttatott minket. Nem csak a pénz miatt! Akkora szeretettel találkoztunk, ami a mai napig erőt ad és hálával tölt el. Megoldódtak az anyagi gondjaink. Legkisebb lányunk pedig kisvártatva megszületett egészségesen, több mint négykilósan.
Ekkortájt kaptam egy telefont a Máltai Szeretetszolgálat egyik magas pozícióban lévő vezetőjétől, aki segítséget, munkát ajánlott. (Évek óta kapcsolatban álltunk velük, hívtak korábban előadást tartani és Mikulás-ünnepségre is. Egyik dolgozójuk gyermeke pedig ugyanabba az iskolába jár, ahova a mi lányunk.) Hálót is kaptam tehát a sok hal mellé. Ez tetszett csak igazán! Becsatornáztak a monori tanodájukba pedagógus-mindenesnek, ahová csupa nehéz sorsú, szegénységben élő gyermek jár. Életemben először kaptam fizetést és feladatot, továbbá szabad kezet sok mindenben. Sokkal testhezállóbb és jövedelmezőbb lett ez a munka, mint a segédmunka volt, amiből egyébként rengeteget tanultam.
A gyerekekkel való tanulást megfűszereztem némi gitározással, mély beszélgetésekkel, sőt saját előadásokkal. Megszerettük egymást. Előadtam nekik a János vitézt, amit kívülről tudok, és írtam nekik dalt a tanodáról. Vittem nekik egy csomó kinőtt, de jó állapotban lévő ruhát is.
Február végén azonban észrevettem, hogy nem érzek szagokat! Elkaptam a vírust. Soha nem fogjuk megtudni, hogy ott szedtem össze, vagy én vittem oda, de Monoron is sokan elkapták a vírust. Mi itthon bezárkóztunk, és kivártuk, míg letelik a karanténunk ideje, mert szerencsére nem viselt meg bennünket annyira a betegség. A tanoda gondnoka azonban lélegeztetőgépre került, és később meghalt. Írtam egy dalt az emlékére, amit a temetésén előadtunk. Szürreális volt két hegedűs kollégámmal játszani a maszkban gyászoló családnak.
De eljött a tavasz és a nyár. A vírust kihevertük, legyőztük, beoltottak minket. Monorra még mindig járok, de végre megsokasodtak a fellépéseink is. A családi helyzet most nem alkalmas arra, hogy új előadást készítsünk, de az alkotói energia dalokat írat velem. Megénekeltük, hogy végre újra közönség előtt játszhatunk, és a siker óriási. Nem győzünk hálát adni, pedig a hétköznapjaink feszesek, kemények.
Olyan tapasztalatokat köszönhetünk a vírushelyzetnek, amiket soha nem kívántunk volna, mégis segítettek minket megértőbb, figyelmesebb, hálásabb emberekké válni. A Majorka Színház nemcsak túlélte a mögöttünk álló másfél évet, de erősebb és színvonalasabb, mint valaha! Gazdagon dokumentált ez az időszak, további fordulatokkal gazdagítható a történetünk (lerobbantunk a gyerekekkel az autópályán augusztusban, Tour de Mikulást tartottunk Káposztásmegyeren tömegek kíséretében), de azt hiszem, így is elég izgalmas, tanulságos, ráadásul – eddig – happy end felé közelít.
/Tapolcsányi András/