Lett egy pesti „nagymamám”

A házban, ahol lakom, nyugdíjasok is élnek, így arra gondoltam, hogy egy, a faliújságra kiragasztott írásban felajánlom nekik, hogy a vírushelyzet alatt szívesen elmegyek nekik vásárolni, ha már nem volt sajnos munkám, ami a pandémia alatti vendéglátós leállások miatt szűnt meg. Páran éltek is a lehetőséggel, de Anna néni és lánya, Adél, aki gyermeket várt, rendszeresen hívott, hogy szükségük lenne rám. A születendő gyermek apukája külföldi állampolgár, így neki sajnos otthon, tőlük távol kellett átvészelnie ezt a káoszt.
Ahogy teltek-múltak a hetek, rutinná vált, hogy ébredés után átmenjek hozzájuk a kosárért és a bevásárló listáért, majd a boltokból összegyűjtsem, ami szükséges, és végül leszállítsam nekik. Egyre jobban összebarátkoztunk, és szépen lassan rájöttem, hogy milyen aranyos szomszédaim vannak. Mentségemre szóljon, hogy a lakásom ajtaja az utcára nyílik, így a lakók legnagyobb részével nem is találkozom, mivel se az udvaron, se a gangon nem mászkálok soha.
Egyik nap követte a másikat, és szinte már ott tartottunk, hogy lett egy pesti „nagymamám”, aki, ha úgy volt, főzött rám, vagy medvehagymás cipót sütött nekem a segítségért cserébe. Olyan is volt, hogy felvarrta a nadrágom, vagy épp sütit készített, ha tudta, hogy jön valaki hozzám vendégségbe.
Így éldegéltünk szimbiózisban ezalatt a fránya vírushelyzet alatt. Én vásároltam, ők pedig mindig kedveskedtek cserébe valamivel.
Közben megszületett Adél babája, mindannyian boldogok voltunk és megnyugodtunk, hogy minden rendben zajlott. Eléggé elérzékenyültem, amikor kezembe adták a csöppséget, persze kézfertőtlenítés és maszkviselés mellett. Teljesen úgy néztem ki, mint egy kórházi alkalmazott.
Anna néni Erdélyből származik, a fia visszaköltözött, miután az apukája meghalt, így Adél maradt itt az anyukájával. Annak ellenére, hogy Anna néni férje Erdély egyik leghíresebb képzőművésze volt, a fiuk pedig ismert rendező és színész, sosem hirdették ezt. Mindig szerényen viselkednek, és csak néha mesélnek egy-egy történetfoszlányt a családi életükről. Mindez teljesen véletlenül derült ki számomra, amikor az egyik polcon megláttam egy életrajzi könyvet, amin a családnevük volt.
Az egyik látogatásom alkalmával csörgött a telefon, Anna néni vette fel.
– Szia, Kisfiam! Igen-igen, itt van, adom. Veled akar beszélni – mondja nekem.
– Velem?!
– Igen.
Átvettem a telefont, és a vonal túlsó végén a fia volt, aki bemutatkozott, majd nagyon sokszor megköszönte, hogy ennyit segítek a családjának, hogy elmegyek helyettük a boltba, a patikába és mindenhova, ahova kell. Ezért arra gondolt, hogy ha lenne kedvem, akkor másodmagammal szeretettel látna Erdélyben egy hétre. Ruhán kívül nem kell semmit vinni, alhatunk a birtokukon, kapunk enni-inni, és szívesen megmutatja nekünk a környéket is.
Én elkezdtem hebegni-habogni, hogy egy erdélyi út azért kicsit más, mint fél óra alatt bevásárolni, és nem is azért csináltam, hogy kapjak valamit cserébe, így is minden jóval elláttak.
– Alex! Nem az a lényeg, hogy mit tettél és mennyiszer, hanem ahogy tetted, és a szándék a lényeg. Úgyhogy szeretettel várlak titeket, amikor kedvetek van jönni.
Pár hét múlva Anna néniék mentek Erdélybe, hogy ott töltsék a nyarat, én pedig kivittem őket a reptérre. Búcsúzáskor ezt mondta Anna néni: „Vigyázz magadra, drága, kicsi Alex!”
Imádom, mikor ezt mondja nekem, a hegyomlás méretű embernek a 160 centis, 50 kilós Anna néni.
– Akkor szólj, hogy mikor jöttök! Puszi!
Úgy gondolom, ideillik az, hogyha jót cselekszel, előbb-utóbb visszaadja az élet, még ha nem is vártál érte semmit cserébe.
Ergo a vírus miatt, lett egy budapesti “nagyim”, félig-meddig asszisztáltam egy nagyon helyes kisfiú megszületéséhez és még Erdélybe is elutazhatok!

/Hajdu Alex/