2020 novemberében, egy péntek reggeli napon sok hír ért el egyszerre, amelyekből leszűrhettem, nehéz hónapok előtt állunk. Fojtogató tehetetlenséget éreztem, de tudtam, hogy helyette az aktív cselekvésre kell módot találnom. Az egri várvédő vagy a háborúk idején takarókat varró asszonyok képe ugrott be: a hozzám hasonlókat kell megszólítanom a tervemhez.
Amikor ehhez a ponthoz értem a gondolataimban, megcsörrent a telefonom – ilyen az isteni gondviselés. Egy anyukatárs hívott, aki lelki gondozó a közeli kórházban: arra gondolt, segíteni kellene valahogy a hátországból a kórházban dolgozókat, és mivel ők kérni nem fognak, találjuk ki mi, hogyan tudjuk az elkövetkező heteiket elviselhetőbbé tenni.
Ezzel elindult az első hathetes akciónk. Járványügyileg megengedhető „itt és most örömet”, szusszanásnyi pihenést szerettünk volna szerezni az intenzív osztályról kilépő ápolónak és a kapuban őrködő kiskatonának egyaránt. A gyermekeink gimnáziumában működő szülői egyesületet mozgósítottuk elsősorban, de testvérek révén hamar jelentkeztek a katolikus általános iskolából és az óvodából is. Megtapasztaltuk Böjte atya gondolatát: „Aki nem hisz abban, mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak mellé.”
Vasárnap, a kora esti gyűjtések alkalmával több csomagtartó is megtelt. Felemelő volt látni, ahogy a gimnázium parkolójában, a sötétben érkező autókból kesztyűben és maszkban segítő apukák szálltak ki, szavak nélkül köszöntötték egymást és pakolták az otthon összeállított csomagokat. Közös ügyünk lett, családok szintjén kapcsolódtunk. Édességet, lelki orvosságokat, gyümölcsöt, kapszulás kávéfőzőt és kávét, olajpárologtatót és folyamatos utántöltést, immunerősítő vitaminokat, egyéni üzenettel ellátott ajándékkönyveket vagy éppen zenei CD-ket gyűjtöttünk. Szépen csomagolt, odafigyeléssel előkészített kis csomagok utaztak minden hétfő reggel a kórházba, hogy aztán ott észrevétlenül kikerüljenek a pultokra, a nővérszobákba, az orvosikba, hogy a kórház minden pontján üzenjék: „Gondolunk Rátok, köszönjük!” 1500 karácsonyi képeslap elkészítésével a gyerekeink is beszálltak az akcióba.
Keddenként vártuk a lelki gondozói beszámolót a kórházi fogadtatásról és tapasztalatokról, hogy azokból táplálkozva készülhessünk a következő hétvégi csomagra. Szeretetakciónk adta a karantén-hétköznapjaink dinamikáját. A hatodik hét végén zárásként, szenteste előtt, engedélyt kaptunk, hogy a kórház ablakai alatt, a gyerekeinkkel énekeljünk azoknak, akik nem tölthették családjukkal a szentestét. Miután az első akció vége bennünk ürességet hagyott, a járvány harmadik hullámának idején új feladatot kerestünk. Márciusban 24 óra alatt kétszáz emberből álló imacsoportot hoztunk létre az intenzív osztályon ápoltakért, majd áprilisban anyák napi csomagokat állítottunk össze a kórházi dolgozóknak, és gyerekek által rajzolt képeslapokat küldtünk a fekvőbetegeknek. Ha kétszer ennyi imádságos lelket vagy kétszer ennyi segítő kezet kerestünk volna, az sem jelentett volna problémát.
Ami motivált, mozgatott minket ebben a nehéz helyzetben, annak a gondolatnak a megélése volt, amit a kórház Semmelweis-nap alkalmából nekünk címzett köszönő elismerésében olvashattuk Bethlen Gábortól: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”
Van, hogy egy kezdeményezés nemcsak azokat segíti, akik érdekében indult, hanem azokat is, akik részt vettek benne. A miénk bizonyosan ilyen volt.
/dr. Révészné dr. Szlovenszky Andrea/