Imádom a Vírus című filmet. Akárhányszor megnéztem, mindig állt a szőr a karomon… De jó, hogy csak film. Ilyen velünk nem történhet… Aztán jött a covid, és vele az állandó félelemérzés. Borzongva néztük a számokat és imádkoztunk, hogy csak minket kerüljön el. Bezártak az iskolák, a munkahelyek… Felborult a megszokott életünk.
Én szerencsésnek mondhatom magam, mert ugyanúgy dolgozhattam tovább. Sőt! Olyan lehetőséget kaptam, amiről álmodni sem mertem. Egy olyan projektben vehettem részt, amellyel jelentős szakmai elismerést, díjat nyertünk. Ez pozitív hozadéka volt a vírusnak. Ha nincs covid, nincs ez a projekt. A félelemérzés mellé bekúszott az összetartozás, a büszkeség, a szeretet. Míg sokan behúzták a féket, lelassultak, én épp ellenkezőleg: elkapott a gépszíj… Menjünk, csináljuk!
Év végén hatalmas meglepetést hozott a sors. Mindig szerettem volna tetoválást. Emlékszem, tiniként alkoholos filctollal rajzoltam a jobb bokámra fekete tulipánt – akkor az volt a menő. Decemberben lett tetkóm. Négy pötty: kettő a csípőmön, kettő a hasamon. Olyan, mint egy anyajegy. Ez a négy pötty mutatja, hogy feküdjek be a gépbe, míg a sugárkezelést kapom. Nem pont ilyenről álmodtam, de büszkén nézek rá. Eszembe juttatja, milyen szerencsés vagyok. Kemény volt az év eleje, kemó + sugár, ismét rettegve néztem a számokat…
Most nyár van. Nincs félelem, csak hit, remény és mérhetetlen mennyiségű szeretet.
/Nagy Anita/