Karant-én

Először „csak” hatvanvalahány nap volt… Aztán még sokkal több követte. Első hullám, második hullám. Ez biza tényleg több lett, mint negyven. Valahol azt olvastam ugyanis, hogy a karantén szó az olasz quaranta, vagyis „negyven” számból eredeztethető. Ennyi napig kellett kényszerből vesztegelnie a középkorban egy hajónak, ha idegenből visszatért a kikötőbe. Ez a miénk kicsit tényleg hosszabbra sikeredett…

Ha visszatekintek, az első emlékem az lett a vírussal kapcsolatban, hogy egy bizonyos márciusi délutánon – nevezetesen péntek 13-án – az iskolánk udvarán játszottam a gyerekekkel. Nemsokára megjelent egy kis növendékem édesapja, aki nem mellesleg háziorvos. Azt mondta, hétfőtől valószínűleg határozatlan ideig nem járhatunk iskolába. Figyeljük a híreket, a kormány rendeleteit. Mint említettem, péntek tizenharmadika volt akkor. Szerencsére nem vagyok babonás. 🙂

Hétfőn valóban nem tanítottunk már, de az iskolába be kellett mennünk. Észbe sem kaphattunk, máris áttértünk a digitális oktatásra. Nekem ez nem kevés erőfeszítésembe került. Eddig lehetőség szerint kézzel, lábbal, ésszel, szeretettel tanítottam. Nem ebben a sorrendben. 🙂 Most virtuális módon állhattam, ülhettem a gyerekek elé, akik vagy meg tudták nézni és oldani a feladataimat, vagy nem. Kétségek között teltek az első napok és az „X” (most nem nevezem meg) digitális felület az érzelmek mindenféle skáláján vitt keresztül: a tehetetlenség érzetétől kezdve az aha-élményen keresztül a siker mámoráig. Előbb-utóbb megszoktuk egymást, pedig azt hittem, az íróasztalnál nem fogunk elférni ketten. Vagy az „X” felület – vagy én. Kettőnknek nincs helye. Később elhatároztam, hogy nem fogok megfutamodni azért sem. Persze, volt nap, amikor 40 db egyest sikerült kiosztanom egy perc alatt, mivel a rendszer a beírt 5-ös érdemjegyeket valamilyen általam nem ismert módon, hirtelen ötlettől vezérelve átváltotta százalékra. Az 5% pedig tudvalevően igen csekély teljesítmény. A virgonc felület ezzel aznapra be is fejezte áldásos tevékenységét, én bezzeg még egy órán át szabadkoztam az értetlenkedő szülőknek, hogy magyaráznám meg, ugyanvalóst miért rendeztem ilyen privát ámokfutást? Pár hét elteltével a küzdelmünk majdhogynem barátsággá szelídült. Kezdtem a rendszert kiismerni és már nem okozott traumát a napi feladatok megírása, feltöltése.

Amikor már nem kellett napi 5-6 órát a gépnél töltenem, hirtelen lett időm más egyébre is. Megfestettem a már rég megálmodott pipacsos tájképet. Anyák napjára saját készítésű dobozt fabrikáltam a mamámnak. Bábokat készítettem a kisebb növendékeimnek és azokkal szemléltettem az adott tananyagot. Kertészkedtem és olvastam. Mindent, ami összegyűlt a hosszú hónapok alatt. Ehhez rendbe kellett tennem a teraszt, hogy legalább oda ki tudjak üldögélni. De hát örökké ülni sem könnyű. Függőágyat készítettem a régi, leszakadt helyébe. Anyagokat keresve kitakarítottam a polcokat, a szekrényeket. Felvarrtam a leszakadt gombokat, nekiláttam egy rég félretett hímzés befejezésének. Egyik dolog következett a másikból, mint valami szándékosan és várakozáson felül nagyszerűen megtervezett folyamatábrán.

Felfedeztem, hogy van más is a híradón és az időjárás-jelentésen kívül is abban a dobozban. Sikerült megnéznem néhány filmet, amikről rég elfeledett emlékek jutottak eszembe. A mesék kapcsán Micimackó és Tigris, aki meg akarta menteni a világot, vagy legalábbis azokat, akik nem tudtak időben elmenekülni előle. Álarcos, jóságos banditának öltözve elhatározta, hogy megmenti a Bagolyt, aki, mint Tigris megjegyezte: „Amikor nem nézett oda, egy fa nőtt alá. Bagolyra vigyázni kell, mert ha leesik a fáról, még behorpad a csőre…” Tigrisről és a banditamaszkról, meg persze a jelen állapotról rögtön az ugrott be, hogy ideje a maszkvarrásnak. Bakancslista, vajon mi van még, amit nem csináltam. És elkészült, egészen merész formában, boltokban és webshopban soha nem látott mintával, régi gyerekzsebkendőből. Mint a magyar narancs: olyan, amilyen, de az enyém. Legalább megismerem, hogy én csináltam. Meg mások is…

Telt-múlt az idő és azon kaptam magam, hogy nagyjából mindent megcsináltam. Mindent IS.

Nagyon hiányzott az anyukám, akit sok-sok hete nem láttam. Tudtam, hogy jól van, de most már szerettem volna hosszú idő után megölelni. Jó lett volna kimenni a gyerekeimhez Angliába, ahogyan terveztük. Elmúlt a tavaszi szünet, a húsvét is. Hiányoztak a barátaim, akikkel ugyan beszélgettünk, de rég nem ültünk be egy teázóba. Szerettem volna már játszótérre menni, fűben üldögélni, pokrócot lerakni, felhőt bámulni, pingpongozni a parkban. Nem utolsósorban hiányoztak a növendékeim is. Jó lett volna már a laptop billentyűzete után végre táblára rajzolni, írni. Öreg, zöld táblára, a harmadik bében, ahol az utolsó padban egy fiú dinoszaurusszal szokott játszani, hm, épp az én órámon. Meg a másokén is. Ha most ott lennék – gondoltam magamban –, lehet, hogy nem szólnék rá. Ha most ott lehetnék, talán olyan lelkesen és ékesszólóan tudnék beszélni, mint Péter apostol az első pünkösdkor. És az a fiú figyelne rám, eszébe sem jutna dinóval játszani, mert talán már neki is hiányoztam…

/Kakuk Andrea/