Mici dadog. Összekeveredik a szó eleje, elnyúlik a vége, egymásra torlódnak a szótagok a közepén. Micinek írásban is nehéz. Kicserélődnek a betűk, ugrálnak a szavak, elképzelhetetlenül elnyúlnak a mondatok, veszedelmes óriáskígyóvá változnak, Mici küzd, verekszik velük, néha sír, néha feladja. Mici diszlexiás, diszgráfiás, súlyosan érintett. Az agyában sérült a nyelvi terület, mondják.
– Pedig nagyon okos kislány, nagyon magas az intelligencia-hányadosa – bizonygatom, ha ez szóba kerül (és gyakran szóba kerül, ki érti ezt) és utálom magam érte. Nincs Micinél kedvesebb, barátságosabb, segítőkészebb gyerek, Mici gyönyörűen rajzol, tornázik, kis lénye beragyog mindent. Bizonygassak? Ők lehetnek hálásak azért, hogy ismerik Micit! És igen, Mici történetesen okos is, a legjobb matekos és a legrosszabb helyesíró egyszerre.
Micivel folyamatos küzdelem az iskola, mert olvasni meg kell tanulni, írni meg kell tanulni, a legnagyobb jóindulattal is, de vannak követelmények, és ő is követel önmagától.
Micit sokáig nem tudták hová tenni a tanárai. Senki nem értette, hogy egy okos kislány miért nem tud megtanulni írni, miért ilyen nehéz az olvasás, miért nem kerekednek ki a száján a mondatok. Volt már Mici hanyag is, meg nem eleget gyakorló, nem odafigyelő. Lassan értették meg a felnőttek, mert Mici rafinált is, és remek elleplező technikákat dolgozott ki pár röpke hónap alatt.
Karantén, tehát itthon ülünk Micivel és küzdünk. Amúgy is hiányzik az osztály élénksége, a tanító néni élményszerű előadásmódja, a repetitív feladatokkal Mici jobban szenved, mint valaha. Én is szenvedek vele, és a szenvedés végtermékét fotózom, videózom, szerkesztem, feltöltöm, elküldöm, és úgy érzem, mintha egy nagy tölcsérbe estünk volna, ahol csak átrághatatlan mondatok vannak, kimászni nem lehet. Vergődünk ebben, nincs iskola, bezárt a szakszolgálat, nincs fejlesztőpedagógiai-foglalkozás (, ami máskor járna Micinek), senki nem segít, csak elvárások vannak.
Micinek tornaórára videót is kellett készíteni, és az egyik videóhoz csatoltunk néhány ügyességet, ahogy spárgázik, hidat csinál, bölcsőt, fészket, szóval olyasmit, aminek maga is örül.
És akkor felhívott engem Mici tanító nénije, az új, egy nemrég jött tanító néni, hogy ő látta ezeket a szép gyakorlatokat és milyen ügyes Mici. Gratulál neki, és félve kérdezi, de el kell mondania, hogy ő nemcsak tanító néni, hanem jógaoktató is, és van egy régi jógás barátnéja, aki gyógypedagógus és dadogós gyerekekkel foglalkozik, belecsempészve néhány mellkas-nyitogató jógás gyakorlatot a munkájába. Jól emlékszik, ugye, hogy Mici dadog? És ha nem sértődök meg, és engedem, akkor ő esetleg mutathatna néhány gyakorlatot Micinek, ami talán segít a légzésben, a ritmusban, a szavak megtalálásában – vagy csak örömet okoz neki, mert látja, hogy Mici szeret tornázni.
Így lett Micinek heti egy saját jógaórája zoomon, és annál sokkal több: nemcsak légzős, nemcsak mellkas-nyitogatós, de egy ráfigyelős, beszélgetős, szeretetteli biztatás.
/Garay Zsófia/