Az unokák történései

Nekünk, felnőtteknek is ismeretlen fogalom volt a vírus okozta helyzet – de hogyan magyarázzuk el az unokáknak, hogy valamennyire megértsék?

Kezdetekben a maszkviselés. Miért kell? Itt voltam én, a nagyi, aki egymás után gyártottam a maszkokat. A két unoka kiválasztotta a színt, én szabtam, varrtam, hímeztem a kedves kis állatkájukat.

Ekkor még nem gondoltuk, hogy ez bizony hosszú ideig fog tartani. Minden nap hozták az ebédet. Kapun át integettünk. „Mama, vigyázz magadra!” – ez nagyon furcsa volt nekem. Eddig én próbáltam rájuk vigyázni, most ők lettek a „felügyelők”. „Mama, megyünk a boltba, hozzunk ecetet, hipót, fertőtlenítőt? Lemostad a kapukilincset? Tudod, azt sokan fogják, lehet, hogy ott bújik meg a vírus!”

A nagyobbik unokám első osztályos volt a covid kezdetén. Írtam neki mondókát a vírusról, és nagy örömmel betűzte, olvasta. Felvettük, melyet örömmel küldött el a tanító néninek. „Mama! Dicséretet kaptam!” Közös munkánk eredménye, melyet követett a többi.

Én egy pályázatra rajzoltam. „Mama! Én is szeretnék pályázni. Festeni akarok.” Festeni? Na, jó, belevetettem magam a festészet rejtelmeibe. Sok estén át néztem a videókat, hogyan is kell elindulni, én, aki soha sem festettem – de az unokákért mindent. Hogyan adjam át neki, hiszen nem vagyok tanító?! Megannyi kérdés, de megoldottuk. Eljött a nagy nap. A vászon, az akrilfesték már nagyon várta kis gazdáját. Nem tudom, ki izgult jobban, én vagy az unoka. Levetítettem neki egy egyszerű kis videót, ami tetszett neki. Mielőtt hozzákezdtünk a festéshez: „Meg tudom csinálni, meg tudom csinálni, meg tudom csinálni’” – háromszor, majd összefontunk a kisujjunkat a kapocs jeleként.

A kép, melyet ezután alkotott a „Magányos séta covid idején” címet viselte (Mama egyedül sétál). Örültünk a közös alkotásnak. És kedvet kapott… A következő, Muzsikál az erdő című pályázatra ismét festett, „Kutyasétáltatás” címmel. Lakitelken volt az eredményhirdetés, melyen Festőművészeti különdíjban részesült!

Ki tanított kit? Ő engem, hogy nincs lehetetlen, vagy én őt? A kérdésre nincs válasz, de az örök kapocs kialakult köztünk. (Azóta én is festek.)

A kisebbik unokám (ötéves) egy számomra nagyon kedves epizódja. Az utca közepén található a játszótér, de covid idején lezárták. Az egyik nap munkások jöttek rendbe tenni, a kaput azonban nyitva hagyták. Az unokám gyorsan beszalad a kapun és kiabálja nekik: „Gyertek ki gyorsan, mert a vírus itt kering, csak láthatatlan! Nem akarom, hogy betegek legyetek! Gyorsan, gyorsan, nehogy elkapjon benneteket!”

Szerencsére a munkások „vették” a lapot és elhagyták a terepet. Kezét széttárva mondta az unokám: „Szabály az szabály…”

Közeledett a karácsony, mi is készültünk. A kicsi unokám dalokat tanult. A Szegedi Agóra épp ekkor hirdetett pályázatot, a szülők felvették az éneket és beküldték. Örömünkre és meglepetésünkre első helyezett lett.

A vírus okozta tanulság a mi esetünkben, hogy a bezártság rejtett képességeket is kihozott az unokákból és belőlem is. A kapocs, a közös alkotás öröme pedig örökké megmarad!

/Mészáros Ildikó/