A férjem nem is értette az egészet. Hiszen megvettünk néhányat azokból a kézzel festett karácsonyfadíszekből, amelyeken mesebeli, hófödte házikók sorakoztak, és az ezúttal csak kétfős ünnepi ebédhez is megvolt már minden. Én viszont minden kelléket csak egy félmosollyal nyugtáztam, majd hozzátettem: „Jó, jó, de azért a diót még meg kell törni karácsony előtt.”
Végül aztán december 22-én felhoztam a biciklitárolóból azt a kis zsákot, amiben a dió volt. A nagymamám 90 feletti nővérétől kaptuk, akinek valószínűleg eszébe sem jutott, hogy az első emeleti lakás nem ideális helyszín a diótöréshez.
A párom aggódva nézte, ahogy az előszoba padlójára leteszem a kenyérvágó deszkát, majd elmondta, hogy a dióhéj darabjai ezerfelé fognak repülni, ráadásul a szomszédok is neheztelnek majd a zaj miatt. Amikor pedig kezembe vettem a kalapácsot, felkiáltott: „Ne, a padló!” Rájöttem, hogy igaza van, ezeket az ütéseket bizony a csempe is bánhatja… Elővettem hát egy ősrégi télikabátot, és azon törtem a diót diadalmasan.
Aztán eszembe jutott, hogy a házasságfelkészítő munkafüzetben egy egész fejezet szólt a kommunikációról, én pedig itt éppen elvárom, hogy a férjem értse, hogy mi történik, anélkül, hogy azt szavakkal is kifejezném. Otthagytam mindent, átmentem a konyhába, és mesélni kezdtem. Arról, hogy a téli estéken együtt törtük a diót abban a felvidéki parasztházban, ahol felnőttem. A mama, a nagynénim, anyu, Irén néni meg az én munkám eredménye lett néhány kiló tisztított dió. Elmondtam azt is, hogy mama meg Irén néni hogyan számolták össze ott az asztalnál a faluban fellelhető üres házakat. Amíg nem tudták a pontos számot, nyilván nem tudtak megegyezni abban a kérdésben sem, hogy melyik évre fog teljesen elnéptelenedni a település. Végül a férjem felállt, és letette a nagy becsben tartott, különböző applikációkkal leterhelt telefonját az előszoba padlójára, hogy jó kép szülessen majd, ha újra nekikezdenék a munkának.
Így lett ünnep az első közös lakásunkban, 2020 decemberében. És így fogadtam el végül a változást is. Mert a mama már nem viszi ki az udvarra a dióhéjat a kopott kannában („Mégiscsak karácsony lesz, hogy néz ez itt ki?”), nem hallgatja, ahogy unottan szavalom, hogy „Nemám otca, ani mat’” („Mama, én szeretem a verseket, de a téli szünet nem arra való, hogy szlovákul is megtanuljam a Tiszta szívvel-t, értsd meg!”), és nem meséli, hogy hogyan menekültek egy rozoga szekéren Kisbaromlakra, amikor a frontvonal elérte a falut. A halála után még sokáig bántott, hogy nem kérdeztem meg, hogyan egyezték a mákot, törték a kukoricát és főzték a szappant fiatalkorában.
A járványhelyzet alatt rájöttem, hogy az alapokat mégiscsak megtanultam. Hiszen azt pontosan tudom, hogy a diótörés és a karácsony egy rendkívüli helyzetben sem maradhat el.
/Gergely-Baka Ildikó/