Húszéves vagyok, valójában idén nyáron, augusztusban töltöm be. Feldobbant a szívem, amikor meghallottam a kampány hirdetését a televízióban, én az első pillanattól kezdve azt gondoltam, hogy a projektet nekem találták ki – és persze még sok más olyan embernek, akik nehéz időszakon mentek keresztül a járvány szakaszaiban. Pontosabban, tanulságos történet fogalmazódott meg bennük, amelyet másokkal meg szeretnének osztani. Korábban, s még a mai napig is, rengeteg kellemetlenséggel álltunk szemben a vírus miatt, és hogy optimista legyek, nagyon hiszek abban, hogy ha további akadályokba is fogunk ütközni, együtt sikeresen megoldhatjuk majd azokat. Szeretettel, odaadással, segítséggel mindent el lehet érni, amit az ember csak kívánhat, boldogságot, egészséget. Megfelelő törődéssel sziklákat lehetne megmozgatni, az embernek máris nagyobb, illetve jobb kedve lenne szembenézni a nehézségekkel.
Azért vagyok itt, hogy elmeséljem (pozitív hozzáállással), mennyire büszke vagyok magamra és a létező, de nem ismert sorstársaimra, akik egyedül voltak a vírus ideje alatt: barátok, anya, apa, egyszóval szerettek nélkül. Akik magányos farkasként vészelték át a karantént. Mindenkinek más helyzet jutott, ezért nem a legcélszerűbb általánosítani. Míg a szerencsések internet segítségével léphettek kapcsolatba, addig voltak olyanok, akik elveszítették a szeretteiket. Pozitív hozzáállásommal most nem a kórház dolgozóinak, orvosoknak, egészségügynek szeretnék köszönetet mondani (gondolom, minden nap kapnak hideget-meleget), hanem valójában Istent szeretném kiemelni, akinek inkább hálával tartozom, mintsem köszönettel.
A történet kezd jóra fordulni, okos emberek kifejlesztették az ellenszert, és már csak várni kell, hogy minél több ember megkapja és védett legyen.
Mivel nem egy olyan történetet várnak tőlem, amelyben a szöveg nagy része csak rizsa, írásommal ki szeretném fejezni, mennyire jó volt visszavonulni és otthon maradni. Igaz, ez bizonytalan időt jelentett a múltban, de a lényeg, hogy (szerintem) látjuk a végét a dolgoknak.
Az életem, ha nem is alakult a legfényesebben (elvesztettem valakit, aki a legtöbbet jelentette számomra a világon), tanultam a hibákból, amelyeket elkövettem, és kettesben maradhattam a gondolataimmal, amelyek olykor szétmarcangoltak, vagy megtanítottak szebbnél szebb dolgokra.
Mindig volt mellettem egy láthatatlan kéz, egy segítő erő, akiben én személy szerint mindig hittem. Ő volt az, aki mindenen keresztülvitt, és ő repített át minden nehézségen.
/Czeglédi Janka/