Nem vagyok fiatal, sem „ideális” testalkatú. Gyakran olvastam a hírekben, hogy a covid idején sok embertársam bizony elkezdte felszedni a pluszkilókat. „Jaj, ne!” – kiáltottam, mert én is nagyon hajlamos vagyok a hízásra.
Na, majd én megmutatom! Azért is egy mérettel legalább kisebb ruhamérettel fogok rendelkezni a végére! Gyors döntés volt, de kemény elhatározás.
És elkezdődött a harcom a kilókkal…
Az elhatározás lendülete az első napokban repített, de aztán jöttek a nehézségek. Fájós lábbal, rossz derékkal mihez kezdjek? Átrendeztem az ételeket. Fehérje, hús, zöldség, gyümölcs, s hogy kedvem legyen ezeket enni, szépen kifaragtam a zöldséget, gyümölcsöt. Oké, ez rendben, de tudtam, ha már szaladgálni nem is tudok, lépegetni muszáj.
El – vissza. Félóra lépés
A szobasarka már unja
Görbebotom, az a csibész
Táncra kért, szemét lehunyva.
Levetettem a maszkomat –
unom. Cipeltem egész nap.
A négy fallal beszélgetek,
kacsintanak a mécsesek.
Perlekedek önmagammal,
táncolok a csillagokkal.
Kenőcs, fájdalomcsillapító, gyógytorna került az étlapomra, desszertként injekció. Már kezdtem feladni, de a csak azért is működésbe lépett!
A családomtól kaptam egy lépésszámlálót, díjazták elhatározásomat. Micsoda újdonság! Mennyit is tudok lépegetni, gyorsan kipróbáltam. Ezer lépés. Hurrá! És holnap? Minden nap egy kicsit több sikerült, de egy idő után unalmassá vált. Ki kell találnom valami újabb érdekességet – ami ismét lendületbe hoz –, ezen járt az agyam.
És ekkor… a Jerusalema örömtánc zenéje, videója keringett az interneten. Ó, hát persze, zenére minden könnyebb. Ez miért nem jutott eszembe hamarabb? És elkezdődött a ritmusra való lépegetés. Valamikor, fiatal koromban nagyon szerettem táncolni. Ez a zeneszám hány lépés is? Mindegy volt, mert én csak jártam, jártam, igaz, esetenként helyben, de legalább örömmel mozogtam. A kilók lassan unni kezdték testemet és elszaladtak.
Nehezíteni kellene, gondoltam egy idő után. Fogtam két félliteres üveget, megtöltöttem vízzel, és kezembe fogva táncoltam. A zene szólt, én pedig az üvegekkel „csápoltam” rendületlenül – még jó, hogy nem látott senki.
Minden kiló után bezsebeltem a dicséretet, melyet a családomtól kaptam – na, jó, az unokáktól még taps is járt! Büszke voltam magamra! S az ebédért az unokával már gyalog mentem…
A kilók olvadtak, és nem csak a meleg miatt!
/Mészáros Ildikó/