Az új doktor ott ült az asztala mögött, vakítóan fehér köpenyében olyan volt, mint karácsonykor az angyalok. Tele hittel, szeretettel, csak dolgozott, nem látta, hogy odakint a levágott lábú az Istenhez könyörög, a tolókocsis meg szidja az életet. Ő csak dolgozott serényen, mint az angyalok.
A nővér hallgatott. A hosszú évek alatt megszokta a várótermek torokszorító némaságát, a levegőtlenséget, a nem hallható, nyöszörgő bánatot, a várakozás és a félelem nehéz szagát. A hangosbemondóra figyelt mindenki, hogy mikor hangzik el a név, az övé.
Hirtelen egy férfit szólítottak. Ő felállt, az egyik lába helyén valami húsdarab himbálózott, s átverekedve magát az embertömegen, örült, hogy végre sorra került. Magda csak nézett, fájt látnia a sok bizakodót. A helyiségben egyre nagyobb lett a forróság. A nő felkészítette magát az ajtó mögött fogadó közönyre.
De meglepte őt a fiatal doktor, aki hitével oly megingathatatlannak látszott, mint a kőszikla. Szerette volna őt megsimogatni. Az új doktor csak mosolygott. De Magda visszautasító viselkedése után felhúzta szemöldökét, karjait ernyedten leengedte, s a mosolya mögött megjelent valami csalódottság. Mi ez az elutasítás?
Az orvos nem tudta, hogy Magda már nem kér semmiből. Minek? Megtépázták a hosszú évek, cudarul bántak vele Nincs már kedve a kórházak udvarain bolyongani, riogatni az ottani kóbor macskákat. Várni a csodát, ami soha nem jön el. Aztán egy napon rájönni, hogy semmi értelme nem volt az egésznek. Az a sok átvirrasztott éjszaka, annak bizonygatása, hogy ő erős.
Azon gondolkodott, hogy mit tegyen? A legegyszerűbb az lenne, ha befejezné. Hisz annyit kacérkodott már a halállal, hergelte, provokálta a hosszú évek során, azt állította, hogy nem fél tőle, pimaszul a szeme közé nevetett. Elhitte, hogy győzhet. S most kiderült, hogy ő pontosan úgy ragaszkodik ehhez az élethez, mint a többiek.
Gyűrögette a kezében a papírt, amit a doktor adott. Gépiesen cselekedett, ment oda, ahova küldték. Mire visszaért, már zárva volt az ajtó, de megtalálta a másik bejáratot. Különös kép fogadta. A váróterem üres volt, a hófehér padokra nem nehezült bánat, a késő délutáni nap beragyogta a termet. A rendelőből hangok szűrődtek ki, ólmos szavak.
Az új doktor fáradtan ült az asztala mögött. Köpenye most nem volt vakítóan fehér, kezeit összekulcsolta, és szomorúan nézett maga elé. Magda szerette volna őt megvigasztalni. Eszébe jutott fiatalkori önmaga, az írni nem tudó diákja, akire azért haragudott, mert rontotta az átlagot. De a fiú elment, s A versenyló halálát nem olvashatta el soha.
Nem magyarázhatta el a fiatal, lelkiismeretes embernek, hogy ez ilyen. Tele van buktatókkal, s minél tisztességesebben végzi az ember a munkáját, annál rosszabb. Magda most megijedt. Mi lesz, ha a kis doktor szárnyait is megtépázzák, mi lesz, ha ő is belefárad. De hiszen ő sem adta fel, még ennyi év után is szereti a tanítványait, tud még bízni ebben az eszement világban.
A fiatal doktor felemelte a fejét, Magdára nézett, tekintetük találkozott, s a nő tudta, hogy ebben a tiszta tekintetben annyi erő van, hogy azt a világ összes gonoszsága sem tudja legyőzni. Könnyűnek és boldognak érezte magát. Cipője halkan koppant a kórház folyosóján, aztán maga mögött hagyva az egészet, eltűnt egy forgalmas utcán.
/Bőhm Józsefné/
Fotó: https://www.pexels.com/