Dédpapám életének 92 éve alatt sok mindent megélt: sok nehézséget, háborút, nélkülözést. De emellett rengeteg szép és felejthetetlen dolog is történt az életében.
Ilyen pillanat volt például az is, amikor tanítói diplomája megszerzésének 70. évfordulóján kézbe vehette rubindiplomáját, igaz, a vírushelyzet miatt sajnos csak postai úton. A kézbesítő postás igazi megtiszteltetésnek érezte, hogy ő nyújthatja át, és megkérte Dédpapát, hadd várja meg, míg felbontja a borítékot, mert szeretné ő is megnézni, hiszen ilyet még sohasem látott!
Dédpapa egészsége néhány éve nagyon megromlott. Attól kezdve Nagymamám és a húga gondoskodtak róla, és igyekeztek méltó, szép időskort biztosítani neki. Miután imádott Dédmamánkat hat évvel ezelőtt elveszítettük, Dédpapánk ugyan egyedül, de nem magányosan élt. Nagy családunk minden tagja sok időt töltött nála, és szívesen volt vele.
2020 októberében volt utoljára együtt az egész család. Attól kezdve csak telefonon beszéltünk vele, így vigyáztunk rá. Mindig beszámoltunk az iskolai és sportversenyeink eredményeiről, a szavalóversenyek előtt neki mondtuk fel a verseket. Az idei tanévben kellett megtanulnom Arany János A walesi bárdok című költeményét is, és amint kívülről tudtam, hívtam Dédpapát, és felmondtam neki. Megdöbbentem, amikor a vonal végén hallottam, hogy velem együtt mondja azt a verset, amit 80 éve tanult.
Hosszú hetek teltek el anélkül, hogy találkoztunk volna, nagyon hiányzott már. Aztán beköszöntött a tél, hidegre fordult az idő, amikor mindannyiunknak még nagyobb szüksége van egy kis melegségre, a szeretteinkkel való együttlétre. Közeledett a karácsony, és a családunk már régóta azon tanakodott, hogyan tegyük emlékezetessé Dédpapánk számára a szeretet ünnepét, amikor még át sem ölelhetjük őt.
Tudtuk, hogy nagyra becsüli a kézzel készített ajándékokat, ezért nekiláttunk készíteni valamit, ám éreztük, hogy ez nem az igazi, ennél most valami többre van szükség.
Akkor már napok óta karácsonyi dalokat hallgattunk esténként, hogy még jobban ráhangolódjunk az ünnepre, és volt egy dal, ami mindannyiunk kedvence lett. Tudni kell, hogy Dédpapánk imádta a zenét, és gyönyörű hangja volt, hosszú éveken át énekelt kórusban, sőt fiatalon kántor is volt. Kiskori emlékeim között ott vannak a közös, jókedvű dalolások, amiket ő szájharmonikával kísért. Még arra is emlékszem, hogy a Dédmamámat nőnapon vagy a házassági évfordulójukon mindig meglepte egy-egy szép, régi dallal. Úgy gondoltam hát, most eljött az idő, hogy Dédpapa kapjon zenés meglepetést.
Azt találtuk ki, hogy mi négyen, dédunokák, az ablaka alatt szerenádozunk majd karácsony estéjén. Lázasan készültünk és gyakoroltunk, olyannyira, hogy még a megszokott esti veszekedéseink is elmaradtak, hiszen sokkal fontosabb dolgunk volt! Örömet, örökre szóló élményt akartunk szerezni idős Dédpapánknak.
Még aznap utoljára elpróbáltuk a dalt, majd felvettük a szép ruhánkat – bár tudtuk, hogy a gyertyafény mellett nem látszik majd, de mi ünnepre készültünk. Szamárlétrát tartva egymásnak, bekopogtunk az ablakán. Meggyújtottuk gyertyáinkat, és gyenge hangon énekelni kezdtünk. Az ablakhoz totyogott. Sírt. Aztán mosolygott, integetett nekünk. Nagyon boldog volt! És mi is. Éreztük, hogy sikerült különlegessé és széppé tenni a karácsonyát.
Az utolsót. Áprilisban örökre elaludt.
/M. Olivér/