Egyetemre jártam, a kollégiumi szobatársam mindig tudósított, hogy ki mit tippel, mikortól lesz távoktatás. Én nem foglalkoztam vele. Be is következett 2020 októberében. Az eleje, az nagyon nehéz volt. A legelső órámról kidobott a rendszer és nem engedett vissza, csak az óra utolsó tíz percére. Sebaj, túléltük. Időközben rájöttem, hogy a távoktatás számomra sokkal jobb, mint a jelenléti. Látássérültként, a teremben, a kivetített és a táblára felírt dolgokat vagy látom, vagy nem. A távoktatás idején mindent a számítógép monitorjára, az orrom elé kaptam. Van ennél jobb egy látássérült számára? Számomra nincs. Erre még a jelenléti oktatásban rájöttem, amikor az egyik tanár az egyik óráját távolléti formában valósította meg. Mondtam is neki a következő óra végén, hogy a múlt óra milyen jó volt, hogy láttam, amit kivetített, de semmi reakció, mintha nem értette volna.
Az egyik tanárnak, Pali bácsinak nehezen ment az eleje, de úgy is jó volt a tábla, hogy fehér papírra írta fel filctollal a tudnivalót, és azt mutatta a kamerába. Később ő is belejött a rendszer használatába.
Az is megesett, hogy családi segítséget kellett kérjek:
– Ráérsz, anya? Rá kellene nézni a képernyőre, mert látom, hogy történik valami, de nem tudom, hogy minek a következménye.
– Megyek máris. – Jött is, nézte a tanártól kapott oktató videót, ő is látta, hogy mi történik, de hogy hová klikkel a tanár, azt ő sem látta. Megnéztük egyszer, s még egyszer. Nevettünk, hogy a látó sem látja. Nem jöttünk rá, írtam a tanárnak egy üzenetet, válaszolt is rögtön, és elmagyarázta, hogy véletlenül kattintott. Nem baj, mi tornáztattuk a szemünket, kicsit guvadt is talán, de mosolyogtunk, és a derű, az gyógyír.
Elmúlt a szorgalmi időszak, jöttek a vizsgák. Ott is voltak érdekes történések, de túléltük, igaz, a rendszer rossz beállítása miatt lett egy vizsga négyes, ötös helyett. Egy maximalistának ez gond! Milyen jó volt a vizsgára úgy várni, hogy épp a könyvespolcot törölgettem karácsony előtt, nem pedig a terem előtt idegesen jöttem s mentem.
Jött a tavaszi félév, ment minden, mint a karikacsapás. A családot a járvány elkerülte, vagy nem, azt nem tudjuk. Még ősszel történt, hogy édesapám orrfolyós beteg lett. A háziorvos távgyógyászatban, azaz telefonon, gyógyszert írt fel és elővigyázatosságból táppénzre küldte a szabadság után. A munkahelyén többen is voltak koronásak, volt, aki kétszer is. Ezen okból úgy döntött, hogy nem itthon lesz, hanem a telken, hogy minket nehogy megfertőzzön. Telt a hét, nem volt rosszul, folyt az orra, de az is múlt. Szombat délután csörgött a telefonja, s egy hölgy azt mondta, hogy vasárnap 15 óráig karanténban van. Apa visszakérdezett, hogy miért, és miért nem szóltak hamarabb. Kiderült, hogy egy kollégája bejelentette őt, mint kontaktszemélyt. Azalatt a kevesebb, mint 24 óra alatt nem ellenőrizték, a karantén letelt, s másnap már munkába is ment. Volt-e koronás, nem tudjuk, de azóta már be is lett oltva.
A félév alatt kiderült, hogy nemcsak a diákok többségének jobb a távoktatás, hanem a tanároknak is. Persze, nem minden szakon és nem mindenkinek. A testneveléstanárnőm szenvedett is az online TRX órával, még inkább a röplabdával. Én élveztem, mert tornázhattam. A tanárnő is megnyugodott a félév végére, amikor egyik hallgatója azt mondta, hogy az online röplabdát is hasznosnak érezte. A TRX is hasznos volt, igaz, nem mindenkinek volt megfelelő eszköze és helye a lakásban. Mi sétáltunk is, jöttünk-mentünk a városban, jól elvoltunk kint és bent a harmadik emeleten. Több időnk volt, a nagyszülőket is elláttuk.
Bár én örülnék, ha továbbra is itthonról lehetne tanulni, ezt nem tagadhatom, remélhetőleg több hullám nem lesz.
/Kanik Szabolcs Kristóf/
Fotó: https://www.pexels.com/