Kivételesen az öreg vekker berregésére ébredtem fel. A férjem halála óta reggel 7 órára van beállítva, de amióta a túlvilágra költözött, a gyerekem pedig külföldre, nem volt szükségem az óra jelzésére. Hajnaltól fekszem az ágyon Fülessel, és merengek a múlton, a jelenen és a jövőn. Fittyet hányva az életemben bekövetkezett tragédiákra. Örülök, hogy a koromat meghazudtolóan nem szorulok mások segítségére, sőt egy húszast letagadhatok. Megszoktam az egyedüllétet, sőt talán már soha nem tudnám másokkal megosztani az otthonomat. Csak a négylábúval, aki nekem a támaszom.
A mai nap reggelén már nem hatvannak érzem magam, hanem a valódi koromnál 10-el többnek. A levegővétel nehezen megy, úgy köhögök, hogy szinte abba a falak is beleremegnek. Barázdáimmal tarkított tenyeremet homlokomra teszem, de csak pár másodpercig viselem a forró testrészem érintését. Füles fülsiketítően vonyít, én tárcsázom a szomszédot. Fekszem a földön, Jutka simogat, a szirénák hangjai belepik a környéket. A kutya rémülten hozzám bújik, remegő testét erejét vesztett kezemmel próbálom vigasztalni.
Homályosan látom a szkafanderbe beöltözött alakokat, testemből kiálló csöveket érzékelek. Nagyon fáradtnak érzem magam, kezd elmenni belőlem az erő. Megjelennek a gyerekek, fogják a kezeimet, Füles vicsorítva a pongyolámat húzva rángat vissza.
Pár másodperc múlva mintha könnyebben érezném magam. Az egyik szkafanderes azt mondta a másiknak: visszahoztuk. Többen kimennek a kórteremből, már csak egy marad mellettem, a verejtékes gumikesztyűje a kezemhez tapad.
Nem hallom a gépek kattogását, a csöveket is kivették belőlem. A légutaimat is szabaddá tették. Az összes végtagomat tudom mozgatni. Felülök az ágyamból, próbálnék felállni.
– Ez még egy kicsit korai, tessék visszafeküdni az ágyba. Mindjárt hozom az ebédet.
Egy vékony, hangja alapján fiatal hölgy szavai voltak ezek.
Pár perc múlva újra megjelenik.
– Ezt tessék megenni, szép lassan, óvatosan.
– Köszönöm, angyalom. Hol vagyok?
– A kórházban, de ha minden igaz, pár nap múlva már otthon erősödhet meg.
Egy maszkos férfi jelenik meg. Belesegít a tolószékbe, kivisz a kóteremből a földszintre. Az kórház előtt a betegszállítóban találom magam. Pár perccel később kitolnak az autóból a lakásom elé.
Csöngetnek. Jutka nyit ajtót, Füles az ölembe ugrik, nyelve az arcomra tapad, a mai fürdésemet helyettem is lerendezi.
– Jutkám, te vigyáztál rá? Hiszen te allergiás vagy a kutyaszőrre?
– Nem, a férjem vitte le sétáltatni, rengeteget játszott vele, kezdtem rá féltékeny lenni.
Huncutul rám kacsintott, kicsit beszélgettünk, ettem és álomra hajtottam a fejem.
Az öreg vekker megint nem hagyott békén, a berregésére riadtam fel, de nem csöngettek. Majdnem olyan sebesen, mint a betegségem előtt, mentem az ajtóhoz. Négyen álltak ott, a gyerekem, a két unokám és a vejem.
Már több, mint egy éve történt, szerencsére meggyógyultam. Egyetlen egy a bánatom: az unokám egy digitális ébresztőórával lepett meg. Arra mindennap felébredek.
/Kulcsár Péter/