Még most is remegnek a kezeim, miközben ezt a történetet írom, bár egyáltalán nincs mitől tartanom. A városi klinikán dolgozom Németországban ápolóként, a munkahelyem és a munkakörülményeim kifogástalanok, és kellően szigorúak. Minden azzal kezdődött, hogy az osztályrészlegem karantén alá került.
Meglehetősen kevés pácienssel dolgoztunk a vírushelyzet miatt, de akik benn voltak, sajnos sokszor zavartak, szomorúak voltak. Nem értették, hogy miért nem látogatja meg őket a családjuk, ha telefonált is valaki, az is gyorsan feledésbe merült. A kollégáimmal csak ismételni tudtuk magunkat, a végén már papírra írtuk fel, hogy mi történt, hogy miért nem jöhetnek látogatók, hogy minden rendben lesz. Ezekben a depresszióval átitatott kórházi kórtermekben járkálva nem tudtam, hogy mitévő legyek. Hogy tudnám megoldani, hogy a pácienseim újra mosolyogjanak, hogy egy kicsit boldogabbak legyenek? Sétáltam fel-alá, nézegettem a digitális aktákat, majd egyszer csak a hozzátartozók telefonszámába botlottam. Az az ötletem támadt, hogyha a betegek nemcsak telefonon, hanem videón keresztül is tudnának beszélgetni, és így látnák szeretteiket, az jobb kedvre derítené őket. Motivációtól elvakulva pötyögtem be az egyik hozzátartozó számát a telefonomba és írtam egy üzenetet:
„Viktória nővér vagyok, azért írok önnek, mert a családtagját ápolom, és nagyon szomorú. Ha esetleg beleegyezne, tudnák egymást látni és hallani is telefonon keresztül.”
Végül a hat hozzátartozóból csak egy volt, aki a hagyományos telefonálás mellett döntött, a többiek azonnal szerettek volna élni a lehetőséggel, hogy videón keresztül láthassák kórházban ápolt szeretteiket. El is kezdtem az első szoba lakójánál: a telefont egy nagy vizesüveghez támasztottam, a pácienst felültettem az ágyban, adtam neki először inni, majd hívtam is a családját. Sosem felejtem el azt a csillogást a szemében, amikor meglátta a lányát! Egyedül hagytam őket, hogy nyugodtan beszélgessenek, de egyszer csak hallom, hogy megszakadt a kapcsolat, és amikor visszaértem, látom, hogy az ágyban ülő boldog páciens a telefonom képernyőjét simogatja. Szeretetteljesen kisimogatta magát a hívásból, így újra fel kellett hívnom a lányát. Annyira boldog volt a páciens, nekem ez minden kincset megért. Vittem is tovább a telefont a következő szobába, és már hívtuk is a hozzátartozót. Ekkor nyílt az ajtó és belépett a kolléganőm, megfagyott körülöttem a levegő.
„Mi ez a beszéd? Ez nem a tévé” – kérdezte, mert a folyosóra kihallatszódott a telefonbeszélgetés.
Nem mertem válaszolni, nem is tudtam volna. Csak állt a kórterem ajtajában, és elérzékenyülve figyelte, ahogy a páciens közel hajol a telefonhoz, hogy megpuszilja a képernyőt. Nem mertem megszólalni. A kollégám rám nézett, és csak annyit mondott:
„Ugye tudod, hogy ez tiltott? Ha megtudja a főnök, nagy bajod lehet.”
„Tudom” – mondtam lehajtott fejjel. Majd mikor kisétált, a folyosóról visszaszólt: „Tőlem nem tudják meg. Tisztellek!”
Nagy kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy a következő egy hétben vele fogok dolgozni, így senki és semmi nem akadályoz majd abban, hogy segítsem a kapcsolatteremtést a páciensek és a családtagjaik között.
Sikerült az osztályra egy kis reményt és boldogságot becsempészni. Nagyon hálás vagyok, hogy a munkatársam nem árult el, bár szerezhetett volna egy jó pontot a főnöknél, nem tette. Megmaradt embernek ebben a megpróbáltatásokkal teli időben is.
Erre a nehéz időszakra már csak a telefonomban szereplő „Köszönöm, nővérke!” üzenetek emlékeztetnek.
/Nagy Georgina Viktória (Ober-Ramstadt, Németország)/