- január. Egy hónapja, hogy Bad Reichenhallban, Bajorországban lakunk. Egy éhgyomros, reggeli vérvétel után alig várom, hogy elérjem a Bäckerei-Kaffe-t. Befejeztem a reggelimet, amikor meglátok egy idős hölgyet. Egy asztaltól éppen feláll és leemeli a fogasról a téli kabátját. Kissé ügyetlenkedik, odamegyek, hogy felsegítsem a kabátot. Megköszöni.
– Nemsokára 100 éves leszek, elkel a segítség.
– Nekem van egy barátnőm Budapesten, aki jövőre lesz száz. Most voltam nála pár napja.
– Én Budapesten születtem, 1920-ban.
Átvált magyarra. Kiválóan beszél. Akcentus nélkül. Nem keresi a szavakat.
– A pesti barátnőm is.
– Lehet, hogy ismerjük egymást, én az Orsolyákhoz jártam.
– Lehet, de ő az Angol Kisasszonyokhoz járt. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Éva.
– Tegeződhetünk, Elli vagyok. Nem az igazi nevem, de tudod, ezek itt nem tudják kiejteni a cseh nevemet, így átneveztem magam. Gyere, nézd meg, hol lakom, nincs messze.
Egy motoros, kormányos fotellel száguld a sétáló utcán végig, alig tudok lépést tartani. Még tud járni, kissé támaszkodva ugyan, de ez így gyorsabb. Csak úgy bevezet a lakásába, egy idegent, ami egy idősöknek épült apartmanházban van. Két szobája van, hatalmas, napos balkonnal.
– Ez elég jó itt. De unom őket, mert túl sok az öreg. Már most jelentkezz, ha ide akarsz jönni, 5-10 évet is kell várni…
Így ismerkedtünk meg. Néha telefonáltam. Néha a csodás Kurparkban láttuk meg egymást. A koncerteken gyakran találkoztunk. A szünetben mindig odamentem hozzá. Ő mindegyiken ott volt, bérlete volt. Mindig elegánsan, télen bundában, ékszerekkel. Imádja a zenét, a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult zongorázni.
Sok mindenről beszéltünk. Egy alkalommal, nyár lehetett, újságolta, hogy jönnek Budapestről a magyar barátai látogatni, akik minden évben jönnek, nem rokonok, de a mamája barátnőjének a családja. Több, mint ha rokonok lennének. Invitált, hogy találkozzak velük, kellemes emberek, menjek el velük valamelyik néznivaló turistahelyre. Kitértem.
Kétszer is voltunk moziban. Évek óta nem volt. Kinéztem a megfelelő filmet. Mindkettő jó választás volt. Nem értett mindent, mert hallókészüléke van, de közben tudtam „tolmácsolni”.
A 2019-es szilveszteri koncerten is találkoztunk. Már várta, hogy keressem. Gyönyörű, színes blúzban volt, a háta közepéig kivágva. Haja (egy kis kiegészítővel) kontyba felrakva, egy gyönyörű ékszerhajdísszel dekorálva. Körmei frissen lakkozva. Mindig a 10. sorban, középen foglal helyet, mert ott közel, az ajtó előtt tudja motorfoteljét lerakni, és ruhatár se kell. Rádobva a hosszú bundája, őrizetlenül.
– Boldog új évet! Jövőre tényleg 100 éves leszek!
2020 február. Kitör a koronajárvány. Március közepétől minden lezárva. Teljes zárlat. Telefonálunk néha. A hülye, műveletlen főnök, aki nem fogja fel, hogy neki zongoráznia kell, lezárta az ebédlőt, ahol Elli saját zongorája áll. Nincs közös étkezés, mindenki a szobájában ebédel. Már három napja nem játszott. Az idősotthon a város kezelésében van. Elli elintézi, hogy zongorázhat.
A 100. születésnap. Panaszkodik, hogy május elején lesz a születésnapja, és nem lehet rendesen megünnepelni. Látogatási tilalom. Az éttermek zárva. Az utcáról köszöntik, zene, csinnadratta, beszédek, virágok… Másnap az újságban. Én nem mentem oda. Felhívtam és megígértem, ha újra kinyitnak az éttermek, meghívom ebédre.
Nyitottak az éttermek. Axelmannstein patinás, régi hoteléttermébe szeretnék menni Ellivel. Igaz, hogy már nem a csúcson van, évenkénti tulajdonosváltás, projekttervek, de ez illik az alkalomhoz és az ünnepelthez, na meg hozzám is. Néha. Elli szabadkozik, menjünk a kis olaszhoz a Főtér sarkán, olyan helyesek. Ő minden nap máshol ebédel, nem az otthonban, az unalmas, öreges, ízetlen és alig olcsóbb.
Előző nap – az első nap a nyitás után – elmegyek, hogy megbeszéljem és megnézzem, hogy tud a motorral bemenni. Szeretnék a hatalmas fák alatt, a kertbe teríttetni. Gyönyörű idő van. Gondolom, hogy egyedül leszünk, nincsenek vendégek, nincsenek turisták. Be kell tartani a szigorú előírásokat. De minden rendben lesz.
A szökőkútnál találkozunk. Elli vajsárga nadrágkosztümben, ugyanolyan színű cipővel és táskával, nagy karimájú kalapban vár a motoros fotelben. Fekete felhők gyülekeznek. Mire a hotelhez érünk, elkezd cseperegni.
A szőnyegeken sárga vezető csíkok vannak felragasztva, csak arra szabad menni. Kitöltöm a koronacédulákat, név, telefonszám, érkezési idő. Kézfertőtlenítés. A személyzet maszkban, a vendég nem. Benn ebédelünk, a hatalmas ablak a parkra néz. Majdnem olyan, mintha kinn ülnénk, ott zuhog. Szűkített, kis étlap van. Nem nehéz a választás. Elli sört iszik. Csak sört, minden nap egy üveggel, az tartja fitten. Egyedül vagyunk, senki vendég. Kiváló minden, kiszolgálás, étel, bor… Rengeteget mesél, jegyzetelek. Talán egyszer megírom. Egy kalandos élet, négy nyelv, az egész világ. Az anyja cseh. Az apa? – kérdem. Pozsonyi. Na jó, az lehet minden: magyar, szlovák, cseh, osztrák. Nem, pozsonyi, az egy külön faj.
Elli Csehszlovákiából, Pozsonyból szökött Bécsbe, egy vagon tetején, 1968-ban. Tolmácsolt, fordított, zongorázott, zongorát tanított. Gyerek nem volt. A férje néhány éve halt meg, urnája itt van a St. Zeno temetőben.
A pincér fiatal férfi, külföldi, hibákkal, akcentussal beszél németül. A maszk mögött nem látszik a teljes arc. Jól mozog, kedvesen udvarias. A desszertnél megkérdem, hová való. Afganisztánba. 2015-ben menekült a nagy tömeggel Magyarországon keresztül.
Megáll bennem a levegő. Elvégzett egy vendéglátó iskolát. Van bizonyítványa, német! Angolul és németül tanul éjjel-nappal interneten. Nem jár társaságba, nem cigarettázik. Történelmet is olvas. Részletesen megbeszéljük Afganisztán politikai helyzetét. Egy régi német tanárnőm élt ott hosszú ideig. Imádta, gyönyörű ország volt. Sokat mesélt róla. Aztán jött az orosz megszállás, háború, mindennek vége. A fiatal pincér nem hiszi, hogy valaha hazamegy. Ennek a háborúnak soha nem lesz vége. Túl sok oldal van. Otthon a család, skype, e-mail naponta.
Elli említi, hogy itt a hotelben, az egyik teremben van egy zongora. Ott terveznek ismerősei augusztusra egy utó-születésnapot. Megnézhetjük? Természetesen. A pincér kerít egy széket. Elli leül a zongorához. Végigfut a billentyűkön. Kissé lehangolódott, régen nem használták, de megy.
Elkezd játszani. Profi! Vegyeset. Először klasszikus, aztán lazább, a végén a Szomorú vasárnap, kis jazz. A terem kör alaprajzú, fogadásokra. Mindent betölt a hang. Templom. Lenyűgöző, csodás befejezés. Ezzel nem számoltam, jó választás, emlékezetes nap volt.
Három ember. Három nemzedék. Három hazaelhagyás. Európa, 2020.
Ui., 2021. február: Elli most jól van, egy hete beszéltünk. Unja a zárlatot, mint mindnyájan. Beléptünk a második koronaévbe. Elli, Elisha 101 éves lesz.
/Szabó Éva/
Fotó: https://www.pexels.com/