Előzmény, 2020. január 6.: Éreztem, hogy valami nincs rendben a jobb karommal. Erőtlen, húzódik, fáj. Vártam, hátha elmúlik, de nem múlt.
2020. február 14.: Elmentünk az ortopédiára, hogy megnézzék ultrahanggal, van-e ott valami. Nem találtak semmit. Gondoltuk, akkor jó, majd elmúlik.
2020. március 16-án online oktatásra állt át az ország a koronavírus járványszerű elterjedése miatt. Minden iskola a maga teamses, zoomos felületén élte a mindennapjait, próbált a tanulásra, tanításra koncentrálni.
2020. március 29.: Már kezdtem belerázódni az online oktatásba, mikor is megéreztem egy csomót a jobb felkaromban.
2020. április 1.: Elmentünk gyorsan egy MR-vizsgálatra, hogy megtudjuk, mégis mi lehet a duzzanat oka.
2020. április 8.: Megjött az MR-eredmény. Azt mondta a doktornő, nem számított rá, de nagyon úgy néz ki, hogy rosszindulatú csontdaganat.
2020. április 9.: Szövetmintát vettek a daganatból, hogy biztosan meg lehessen állapítani, mi is az pontosan.
2020. április 23.: Hívtak az ortopédiáról, hogy azonnal be kell mennünk. A torkunkban dobogott a szívünk. Anyukámmal mentünk, majd mikor odaértünk, a doktor úr közölte a szövetminta eredményét: rosszindulatú csontdaganat. Hogy mit mondott ezután? Nem tudom. Azt egyikünk sem nagyon hallotta meg. Kiültünk a folyosóra. Csak sírtunk, én meg folyton azt kérdeztem, „Anya, ugye nem fogok meghalni?” Azonban nem volt idő gondolkozni, menni kellett a Pécsi Gyermekklinikára. Vettek vért, és elmondták, hogy mikre kell, mikre lehet számítani az elkövetkező időben.
2020. április 28.: „Ma van a szülinapom, pompompompororompom”, az onkon az első napom pompompompororompom. Az első kezelés. Jó kis 16. születésnap, mondhatom! A Covid miatt senki látogató nem jöhetett be a szobába, sem az osztályra. Minden szobának volt azonban terasza, így a maximum az lehetett, hogy két kezelés között kiülhettem (, ha az orvos engedte), az egy-egy látogató pedig a rács másik oldalán állt. Most biztos mindenki azt gondolja, hogy ez mennyire rossz volt, de nem! Akkor milyen volt? Csendes. Csak a szobatársak voltak, a többi gyerek az osztályon, gyerekenként egy-egy (mindig ugyanaz) a szülő, a nővérek, az orvosok, a pszichológus, a gyógytornász és a takarítónő – aki nemcsak harap, de Maris! 🙂
A kemoterápia okozta rosszullétek és fáradtság mellett megterhelő lett volna számomra, ha minden nap új és új emberek jöttek volna látogatni engem vagy a szobatársaimat, akár családtag az illető, akár nem. A folyosó is tele lett volna idegen arcokkal, akik aggódó, szánakozó tekintettel ezernyi kérdéssel bombázták volna az eleve fáradt szervezeteket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ha már egyszer ezt kellett megélnem, a pandémia alatt egy nyugodt, csendes időszakban tehettem meg, amiben családi, összetartó közösség alakulhatott ki, és amire bármilyen furcsa, mindig szívesen gondolok vissza.
Emellett a pandémia miatt online ment az iskola, szerencsémre. Ugyanis így bármikor, ha éreztem egy kicsi erőt magamban, csak felkaptam a telefonom, beléptem a Teamsbe, és már ott is voltam az órán. Hallottam, láttam a tanáraimat és az osztálytársaimat, ami sok erőt adott. Nem kellett azon töprengenem, hogy vajon milyen jóból maradok ki. Mindig megnyugtattak, hogy mivel ők is online vannak, nem történik semmi olyan, amit ne tudnék velük együtt megélni.
2020. július 13.: A műtét napja. Kivették a daganatot. A nyár kellős közepén. A nyaram elúszott. Azonban nem csak nekem. A vírus miatt nagyon sok minden elmaradt. Nem lehetett külföldre menni, nem voltak fesztiválok, elmaradtak a koncertek. Valószínűleg az idei nyarat mindenki duplán kihasználja.
2020. december 8.: Az utolsó kezelésem napja. El sem hiszem, hogy végeztem. Többet már nem alszom a jól megszokott helyemen. Nem kell tablettákat szednem, nem lesz hányingerem. Koncentrálhatok arra, hogy minél előbb visszamenjek az osztályomhoz.
2020. január 25.: Elkezdődött a második félév. Visszatértem az órákra, de nem személyesen, ahogy először szerettem volna. Még mindig online oktatás volt. Bekapcsolódtam az órákra, és egy nap elteltével rájöttem, hogy még ezt a formájú tanulást sem bírja a szervezetem. Elfáradtam.
2020. április 28.: Készítettem egy videót, amiben elmesélem, hogy mi történt velem az elmúlt kilenc hónapban, mik a tapasztalataim a betegséggel kapcsolatban, hogy segítsek azoknak a családoknak, gyerekeknek, akik még a nehéz út előtt állnak.
2020. május 10.: Az első napom az iskolában. Nem csak az enyém, az osztálytársaimé is. Ekkor indulhatott újra a jelenléti oktatás, és az én jelenlétem újra a normális életben. Felemelő érzés volt. Mindenkit végigöleltem. Járványügyi szempontból lehetséges, hogy nem ez volt a leghelyesebb, de az előzmények miatt én már megkaptam az oltást, ezért úgy érzem, ennek így kellett lennie.
Nehéz volt belerázódni a mindennapokba. Kilenc hónap fekvés, majd négy hónap otthonlét után újra lépcsőzni, mászkálni, beszélgetni, fejben ott lenni nagyon kimerítő volt. Szerencsémre a járvány miatti online oktatás megfelelő átmenet volt a mindennapokba történő visszatérésemhez.
Összességében mit tanultam a pandémia alatt? Türelmet, kitartást, jövőbeli terveket, azt, hogy semmi sem lehetetlen, hiszen úgy, ahogy az egész világ, egy egész ország küzdött a járvány ellen, úgy én is küzdöttem a saját betegségem ellen.
/Torma Viktória/