Éreztem egy ideje, hogy nem lesz ennek jó vége, aztán egyszer csak tényleg beütött a krach. Így van ez, ha az ember idegei egyszer csak felmondják a szolgálatot. „Nem láthatnak így a gyerekek” – ez volt az utolsó tiszta gondolatom, mielőtt elszakadt a film és behúzódtam a mosdóba.
„Rosszul vagyok!” – suttogtam apámnak a telefonba. A szüleim elhajítottak kalapácsot, fakanalat, és azonnal nálunk termettek. Aznap volt az új háziorvos első munkanapja, rohant fel az Egészségházból. Ő sem így képzelte a beiktatását. A combomba beadott injekcióra ocsúdtam, de a szememet továbbra sem tudtam kinyitni, görcsösen összezárultak a szemizmaim. Remegtem. Ziháltam. Zihálva zokogtam. És képtelen voltam beszédre nyitni a számat. Hallottam mindent, csak éppen úgy, mintha űrlények próbáltak volna magukkal vinni egy távoli galaxisba. „Szedd össze magad, neked gyerekeid vannak!” – hallottam mellkasra csukló fejjel.
A pszichiátrián kedvesen próbáltak rávenni, hogy néhány hétre feküdjek be az osztályra, mert az idegösszeomlás nem vicc. Sikertelenül. A vasrácsos ablakok és a hipószagú folyosón bolyongó, zavart emberek látványa megijesztett, és sehogy sem értettem mit keresek én itt. Saját felelősségre hazajöhettem.
Otthon még hetekig feküdtem. A figyelmemet a kanapé huzatának kacskaringós indái kötötték le. Amikor kiültettek egy kerti padra, a hangyák vonulási irányát szemléltem hosszan a fa törzsén. A szüleim láttak el gyerekestől, és tárgyaltak naponta az orvosokkal.
Amikor kezdtem a valóságba visszatérni, utólagos tünetként még gyakran volt pánikrohamom. Rettegtem, mikor tör rám nyilvános helyen, és vajon haza tudok-e majd jutni. Előfordult, hogy a misén a padba kapaszkodtam, mert éreztem, hogy megy ki alólam a lábam, minden porcikám remeg, és ha nem tudok megkapaszkodni, menthetetlenül rám tör a pánik. A templomi énekek, a családok látványa indított meg és zaklatott fel ennyire. Egy alkalommal a mellettem álló kisfiú félve kérdezte apukáját: „Mi baja a néninek?” Megnyugtatták, hogy a néni csak szomorú. Közben belül pedig meglehetősen rosszul voltam és nem tudtam segítséget kérni. Később beavattam egy ismerőst, aki kikísért és a templomkertben sétált velem, ha kezdődtek a gondok. Aztán beálltam az egyházi kórusba énekelni, ez volt a másik csel, amivel legyőztem a sötét erőt, ami időnként lecsapott és mindenáron be akart szippantani. Amikor elkísértem a gyereket kutyát sétáltatni, ők mentek elöl, én utánuk kullogva-csoszogva, a pórázt sem tudtam volna megtartani.
Később már újra mozogtam, vezettem és főztem. Össze sem tudom számolni, hányan álltak mellém és adtak erőt saját titkaikat mesélve el, amikor kiderült, mi történt velem. Jöttek a családtagok, a barátok, a pap, a pszichológus és csak beszélgettünk.
Ha nincsenek ők, talán még most is az omladozó falú, sötét gödör mélyén kaparásznék vakon, felfelé vezető út után tapogatózva.
Ha nem tapasztalhattam volna meg, milyen egy erős, megtartó közösség szövetében lenni szál, azt hiszem, örökre eltévedtem volna a kanapé huzatának kacskaringós labirintusában.
/Szabady Szintia/