Operában voltunk. Jakub Jozef Orlinszki kontratenor előadását hallgattuk meg a televízió Mezzo csatornáján. Judit néni a IX. emeleten, én a VII.-en. Másnap kiértékeltük az előadást, ki hogyan énekelt, ki tetszett, ki volt az előadó.
Judit nénivel eddig csak néha találkoztam a lépcsőházban. Köszöntünk egymásnak, szidtuk az időjárást, a kopácsolókat, a vasárnap délután fúrókat. Néha mesélt magáról, hogy tanár volt, és szeretett tanítani. Most egyedül él. Csak a testvérének él gyereke, meg annak a gyerekei. De hát, ilyen az élet, mondja, nem kellek én már senkinek. Még ennek a vírusnak sem – mondja.
Vírus. Egyszer csak itt volt. Igazi, világszerte megjelenő, nagy kiterjedésű, veszélyes járvány dúl. Délelőtt felmegyek Judit nénihez, hátha kell neki valami. Arcán maszk, kezén kesztyű. Csupa szöglet, bőre átlátszó, a szellő is átfú rajta. Rövidre vágott haja ősz. Kék szeme mindig kész a nevetésre, s ha mosolyog, sovány arcán a bőr ezer ránccá gyűrődik. „Hozzak valamit, Judit néni?” Amíg a válaszra várok, körülnézek. Mindenütt patikatisztaság és rend. A kis étkező asztal megterítve, hófehér asztalkendő, pirítós, vaj, tea, szépen elrendezve, mint egy étteremben. Tányérja mellett a reggeli gyógyszerek. A rádióban komolyzene szól, mert azt szereti. „Nem mehetek a boltba?” – kérdezi Judit néni. „Nem, sajnos nem – felelem neki –, de ha szüksége van valamire, én szívesen segítek.” „Megoldom én” – mondja ő. „De nem lehet, Judit néni – felelem. – Ha már elmúlt 65 éves, akkor csak 9 és 12 között vásárolhat.” „Kijárási tilalom van?” – kérdezi. Bólintok. „Ilyen volt a II. világháborúban, meg ötvenhatban is – feleli –, de most?”
Így kezdődött. Judit néni néhány napon belül szert tett egy maszkra, na, onnantól már nem fogadott el segítséget. Azért naponta beszéltünk telefonon, meséltünk egymásnak. Elmondta magáról, hogyan kerültek fel Kassáról és mi az a kitelepítés. Mesélt szép anyukájáról és a nővéréről, aki mindenben ügyesebb és szebb volt, mint ő. Pedig Judit néni is szép kislány volt és kitűnően zongorázott.
Judit néni magasan képzett földrajz, biológia szakos gyógypedagógus. Eleinte fogyatékosokat tanított, azután siketeket, később a nagyothallókat, földrajzra és biológiára, vezető tanárként. Mutogatja a fotókon a tanítványait, akik még ma is megkeresik. Judit néni nagyon helyes, szőke, apró termetű tanárnő volt. Tanárnak szigorú volt, de nagyon szerette a gyerekeket. Nála a legrosszabb gyerek is jól viselkedett.
Májusban már feljárkálok hozzá. Ugyan még mindig maszkban, de mennyivel jobb így szemtől szemben mesélni, belefeledkezve az emlékekbe. Megbeszéljük, hogy este melyik filmet nézi meg, milyen zenét választ majd. Előveszem Judit néninek a laptopot és megmutatom neki a legújabb zenei csemegéket. Elbűvöli a technika, meghallgatjuk Pitti Katalin Desdemonáját, és elővarázsolom neki az ifjú Hausert, aki éppen egy vastag fa ágán ülve mezítláb kalimpál a lábával, miközben csellóján a Quando quando quando-t játsza. Azt mondja rá: ennek a pacáknak a szeme se áll jól! Előveszem a verses könyvemet, amiben kedvenc verseim vannak kimásolva, és jót nevetünk Goethe humoros versén. Felolvassa nekem Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben c. versét, és mindketten egészen meghatódunk.
Akkor eszembe jut valami. „Judit néni, lehetne, hogy egy kicsi földrajzórát is tetszene nekem adni?” „Én-e, édes Marikám? Az én tudásom olyan elavult, hogy amit én tudok, abból már semmi sem igaz.” „De Judit néni, csak nem cibálták odébb Brazíliát! Meg utána beszélgessünk egy kicsit Mexikóról is.” „Jó, hát ha azt akarja…” Hol tegez, hol magáz. Nem baj, sínen vagyunk.
Így kell ezt csinálni. Most elő kell vennie a földrajzatlaszt. Nagyon helyes. Csak nézegesse, hogy miről fog beszélni. Meg kell keresni az Ararát hegyet is, meg a Panama-csatornát. Addig se foglalkozik a bánatával, a magánnyal, a betegséggel. Miért nem őt vitte el ez a korona? Merthogy ő már a vírusnak se kell. „Jaj, Judit néni – vigasztalom –, hát nem válogathatunk. A kaszás dönti el, kit visz magával. De amíg élünk, éljünk úgy, ahogy lehet” – mondom neki.
Azt gondolom, talán nem is baj, ha dolga van és leköti magát. De hát mégiscsak a jövő héten lesz 90 éves. Születésnap?! Atyaég. Mivel örvendeztessem meg? Eredeti bakelitlemezei vannak, lemezjátszóval. Könyvei a plafonig érnek. Ha komolyzenei ismeretekről van szó, még zenei vetélkedő műsort is megnyerne. Motoszkál valami a gondolataim között. Mintha arról mesélt volna, hogy egy nagy művész feleségével együtt tanított a siketeknél. Hiszen a művész urat én is ismerem. Azonnal felhívtam őt, elmeséltem, mit találtam ki, mit szeretnék kérni, és néhány perc múlva már a feleségével, Zsuzsa asszonnyal beszéltem. Zsuzsa asszony emlékezett Judit nénire. „Ő volt az iskolában a példaképünk – mondta. – Van vagy negyven éve, hogy nem hallottam felőle. Örömmel hívom fel majd a születésnapján” – ígérte meg.
Így esett, hogy Judit nénit a 90. születésnapján régen nem látott kolléganője hívta fel. Édes Istenem! Milyen jó dolog kapni, igazán. De adni… és látni a boldogságot… felejthetetlen.
Már kiismertem a szokásait. Délelőtt mindig szomorú és rosszkedvű, de a lakást suvickolja, csiszatolja, főz magának, mos és mosogat. Segítséget nem fogad el. Délben ebédet főz, azután szundikál egy kicsit. Este beszélgetünk egy órát, politizálunk, filmekről beszélünk. Azt mondta tegnap, hogy már csak a zene tartja életben. Már csak a zene ad örömet a számára. Mindenki meghalt, akit szeretett. A testvérének családja gondoskodik róla, meg a Jutka nevű barátnője tartja benne a lelket. Vele is minden nap beszélget, néha a szakmáról vagy a családról. Ő már eleget élt… Mindig, mindig ezt mondja. És ma még nem tudtam vele beszélni, mert délben nem vette fel a telefont. Mászkálok a lakásban és folyton folyvást egy Shakespeare-idézetet mormolok:
„Messze az öbölben, hová a patakok futnak, csendes, lassú árvíz érkezett. És kelet felől az ablakokon a hajnal éles fénye villan föl, majd a nap lassan az égre felkúszik, és nyugaton, nézd, hogy ragyog a föld.”
Kinézek az ablakon, behúzom a függönyt, bekapcsolom a tv-t. Késő van már. Öt perce hívtam. Nem vette fel. Újra felhívom. Nem veszi fel. Ölembe veszem Bonifác cicát, simogatom bársonyos fejecskéjét. Te is aggódsz, ugye? Elhelyezkedik a térdemen és már szendereg is. Kapcsolgatom a csatornákat, azután újra telefonálok. Halló! Egyet cseng, aztán kettőt… „Te vagy az, Marika? Judit néni vagyok…”
/Váradiné László Mária/
Fotó: https://www.pexels.com/