Immár hetedik éve vagyok itt a Béke téren, és december 24-én az a szokás, hogy a közeli Hungária körúti rehabilitációs korházban énekelni szoktunk fiatal családokkal karácsonyi énekeket. Kis próba után két-három csapatra válunk, és körbejárjuk a kórtermeket, ahol azokkal a betegekkel találkozunk, akiket karácsonykor se visznek haza. Nagyon magányos lehet ilyenkor az ünnep. Nem könnyű ez a misszió, mivel aznap van pásztorjáték és este ajándékozás, mégis sokan eljönnek, hogy együtt énekeljünk, és sok idős, beteg számára ez a karácsony. Mosolyogva fogadják a gyerekeket, és sokan próbálnak kedveskedni néhány szaloncukorral vagy mandarinnal, amit karácsonyra kaptak a családjuktól. Szép élmény, és jó így elvinni az örömhírt, de idén a Covid miatt erre nem volt lehetőség. Azért a templomban a pásztorjáték helyett volt egy közös zenélés, de a kórház elmaradt.
Karácsony másnapján sms-t kaptam a kórházlelkészségtől, segítséget szeretnének kérni egy covidos beteggel kapcsolatban. Esti mise előtt visszahívom a számot, egy idős betegről van szó, a család nagyon szeretné, ha megkapná a szentségeket, de vegyes házasságban élt, ezért nem gyakran ment templomba. Kicsit attól félnek, hogy ha magánál van, akkor el fog küldeni vagy meg fog ijedni, hogy egy pap megy hozzá. Megbeszéljük, hogy a mise után vissza fogom hívni őket, addig szerezzenek engedélyt a kórháztól.
Mise után felhívom a családot, megvan az engedély, de a beteg a Jahn Ferenc Dél-Pesti kórházban van. Ez kb. fél óra, 15 km autóval. Egy fárasztó vasárnap után induljak vagy adjam ki valakinek, aki kicsit közelebb lakik a kórházhoz… Szóval mise után indultam, közben imádkoztam, hogy elfogadja a szentségeket. A kórház bejáratánál a portás nem volt a helyén. Bent a főbejárat be volt zárva, de oldalt volt egy betegkapu, amin keresztül bejutottam az egyik dolgozó segítségével. Egy plexivel védett portából egy nővér elmagyarázta, hol van a beteg. Most elég sok covid-osztály van a kórházban, ezért át kellett mennem egy hosszú folyosón a büfével szembe. Mondjuk, a büfét nem találtam meg, talán már évek óta bezárt, de volt egy elég hosszú folyosó, ami az E épületbe vitt.
Itt kicsit elbizonytalanodtam, de jött egy betegszállító, aki útba igazított, pontosabban, elmondta, hogy ez az E épület, de nincs látogatás, a Covid-osztályra meg egyébként se lehet bemenni. Mielőtt teljesen lebeszélt volna, elmondtam, hogy pap vagyok és az orvos tud róla. Aztán felvitt a 2. emeletre lifttel, ő is odament. Bement az osztályra és szólt a nővéreknek. Az ajtó mögött beöltöztem. Volt szkafander, XL-es méretű kesztyű, lábzsák, hajháló és fertőtlenítő, még plexi is. Aztán irány a kórterem. Mondtam, hogy Klári nénit keresem a 214-ben, de a többi beteg azonnal letagadta, hogy itt ilyen nincs. Klári néni viszont jelentkezett, hogy ő az. Szóval magánál van, de nem biztos, hogy annyira egyszerű a helyzet. Egy borítékot vittem magammal, amiben benne volt a betegek olaja és az Oltári szentség, mivel a Covid-osztályról nem lehet semmit se kivinni. Bemutatkozom, kicsit beszélgetünk, Klári néni teljesen képben van, válaszol a kérdésekre, de néha, mintha kicsit bealudna a beszélgetésbe.
Keresztvetéssel kezdjük. Infúzió van bekötve, de megpróbál velem együtt keresztet vetni. Aztán jön a gyónás – amennyire csak lehet egy többágyas korteremben –, a betegek kenete és az áldozás. A Miatyánkot együtt imádkozza velem, bár a régi szöveggel. Végén adok egy áldást, és eszembe jut az éneklés. Megkérdem, hogy van-e kedve elénekelni a Mennyből az angyalt. Azt mondja, van, és bár orrszondán keresztül kapja az oxigént, végigénekli velem az első két versszakot. Közben a két betegtárs is beszáll az énekbe, és az ajtóban megáll egy nővér, majd érkezik egy orvos is, aki mély bariton hangjával velünk énekel. Mondjuk, ez az utolsó mondat nem igaz, de úgy éreztem, hogy az angyalok is velünk énekeltek úgy, mint annak idején Betlehem városa mellett a barlangnál.
/Kálmán Antal/
Fotó: https://www.pexels.com/