Az ébresztőóra fülsértő hangjára ébredek, ami visszarángat a valóságba. A reggeli kapkodás alatt még átgondolom, hogy melyik úton induljak el. A rövidebb a Hanságon keresztül vezet, ahol az utat erdősáv szegélyezi, és a fák összeérő lombkoronája meg sem rezzen. A horizonttal összeolvadó aszfaltot vörösre festik a felkelő nap első sugarai és néhány döcögő traktoron kívül nem igazán van rajta forgalom.
Ma a városon át vezető utat választom. Kikapcsolom a rádiót, már nem érdekelnek az össze-vissza hírek. A város kihalt. Az emberek bezárkóztak házaikba és a rettegéssel töltött napokat számolva azt várják, hogy legyen már vége ennek a borzalomnak. Ma még a madarak csiripelését sem hallom. Rápillantok az anyósülésre hanyagul odavetett papírlapra: „…családsegítő beosztású kollégám ….olyan munkát végez, amely a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében elengedhetetlen….”
Újra és újra elolvasom és könnybe lábad a szemem. A kisvárosban ahol dolgozom, a hetven év feletti, önkéntesen karantént vállaló idősek ellátása a feladatunk. A hét elején bevásárlólistát írunk, a hét vége felé pedig kihordjuk a megvásárolt élelmiszert és gyógyszereket. Az ablakokban meglibbenő függönyökből biztosan tudom, hogy talán hosszú órákat álldogálva, fürkészve várják érkezésünket.
Egy április végi napon, szokatlanul korán csörrent meg a telefon. Jolán néni volt az, aki reszkető hangon rebegte el szokatlan kérését. – Belefér valakinek, kislányok? – kérdezte Zsuzsa. A kérdést követő nyomott csendben egymásra néztünk Katával.
Jolán néni néhány éve megözvegyült. Gyermekei nem látogatták, az idős asszony egyetlen öröme csoda szép virágoskertje volt. Sokszor láttam, ahogy virágait locsolva simogatja őket, beszél hozzájuk. Szinte minden idejét a kis kertben töltötte, és ezt a virágok meg is hálálták neki bőséges és káprázatos virágzuhatagaikkal. A kis ablakokban és a házat körülölelő terasz korlátján pompázó muskátliknak csodájára jártak a város lakói. Ebben az évben ezek a virágládák üresen árválkodtak a pincében, nem vészelték át a szokatlanul kemény telet.
Édes terhünkkel késő délután érkeztünk Jolán néni házához.
Ma is látom a csodálkozástól kikerekedett szemeit és az arcát, ahogy végigszántják az öröm könnyei.
Tegnap este villogó rendőrautó ment át a városon, és a hangszórókból áradó dallamok kicsalogatták az embereket a házak erkélyeire. Kicsik és nagyok, önfeledten tapsoltak, hogy kifejezzék hálájukat a hétköznapok hőseinek.
A mai megbeszélésünket Jolán néni telefonja szakítja félbe: „Drágáim, tegnap én nektek tapsoltam!” Meghatottan teszem le a telefont. Igen, ez az, amiért érdemes csinálni…
/Kovács Andrea/