Már lassan egy éve tombol Szegeden a koronavírus. 2020 márciusában indult, a kezdeti apokaliptikus állapot romanticizálása is alábbhagyott.
Mára már csak maszkos, monotonul utcán ballagó embereket látunk, akiken semmi öröm jele sem lelhető fel. És ezt is kizárólag este nyolcig tehetjük meg. Sokan vesztették el szeretteiket, munkájukat, így érthető az általános depresszió. Jómagam egy hatszáz fős kis faluban terveztem átvészelni a vírust az ország másik végén. Áprilisban el is költöztem, de novemberben visszatértem a Napfény városába, mert hiányzott a szülőföldem.
Megdöbbentő különbségeket fedeztem fel a fél évvel azelőtti állapothoz. Az embereken már nyoma sincs a pániknak, maradt a letargia vagy agresszió. Alig ismerem fel a régi ismerősöket a maszk miatt. Munkát találni a világ legnagyobb kihívásává vált. Még egy kávét sem tudok meginni a Szeged étterem teraszán. Ilyen körülmények között telnek a hétköznapok és az emberek mégis egymás farkasai. Kevés a jó szándék, a kedves szó. Tisztelet a kivételnek. Úgy érzem, át kell értékelni e város lakóinak a létezés miértjét és fogalmát. Ezekben a nehéz időkben kiemelkedően fontos az empátia, a mosoly és a kedvesség. Ennek lett igazán értéke, mert ahogy a wc-papír, ez is fogyóeszközzé vált. Mi lesz így a városból?
A bátrabbak házibulit szerveznek, vagy este nyolc után mennek el a vacsorára szánt pizzájukért, esetleg azon sem aggódnak, ha elhúzódik egy baráti beszélgetés és kilenckor indulnak haza. Egyre kevésbé veszik komolyan a korlátozásokat, ami egészséges keretek között szerintem belefér. Kellenek a lázadók, sok helyen jártam, de bizton állíthatom, hogy Szeged az ország legjobb városa. És ezt nem csak én jelentem ki elfogultságból, nagyon sokan vélekednek így. Hogy miért? A pezsgés, a nyüzsgés, a random bulik, az ismerős arcok, a kulturális rendezvények, a zene, a tánc… és még sorolhatnám. Ezek a dolgok jelenleg szünetlenek, de meddig? Örökké nem eshet, ideje, hogy újra kisüssön a nap és beinduljon az élet, ha nem is a megszokott kerékvágásban, de egy elfogadóbb, biztonságosabb és együttérzőbb közegben. Akkor sem fogok kimenni Angliába, ha még fél évig nem lesz munkám, mert az elmúlt egy év rádöbbentett arra, hogy a szeretetnél és a szeretteink körében töltött perceknél semmi sem értékesebb. Ez biztos, bízom abban, hogy ezek a nehéz idők másokat is rádöbbentettek erre a dologra.
Fontos, hogy tiszteljük, becsüljük és értékeljük egymást, mert ki tudja, mit hoz a holnap? Egyáltalán lesz-e holnap? Vigyázzunk magunkra és egymásra. Fel a fejjel, mert csak úgy vehetjük észre a beszűrődő nap fényét a város zajban. Ez a fény a reménysugár fénye.
/Boldizsár Mária/