Három általános iskolás és egy négylábú, vakvezetőnek kiképzett szőrös gyerek anyukájaként éltem meg a karantént. Délelőtt tanulás, főzés, házimunka és persze távmunka, mint minden családban. Én képernyőolvasó szoftver segítségével használom a számítógépet, amely több esetben befolyásolja a gép működését, esetleg kéretlenül meg is szólal. Nem praktikus bekapcsolva hagyni, emiatt volt, hogy nem tudtam gyorsan segíteni az elsősömnek, ha technikai gondja akadt. A legnagyobb testvér, a fiam volt az informatikafelelős, akit lehetett ugrasztani, ha nem sikerült csatlakozni az online órára, vagy ha kidobott a rendszer. Mivel ő mobilról kapcsolódott a tanóráira, el tudott mozdulni a lányok fix munkaállomásához. A nagyobb lányom kis tanárként a húga szépírását vizsgálta nagy élvezettel: radírozott és újraíratta, ha a betűkerekítés nem volt tökéletes. Én a krumplipucolás, káposztagyalulás, hagymavágás közben az elektronhéjakról magyaráztam, de látó iskolai tapasztalataim alapján nem volt probléma az írásbeli osztás sem. Nem hiába jártam ki olyan sok iskolát és érdekel annyi minden.
Mindig hamarabb végeztünk, mintha iskolába, munkába kellett volna járni, pedig kiválóan, hiánytalanul dolgoztunk, csak hatékonyak voltunk. Mindenki motivált volt, hiszen a jól végzett munka után várt bennünket, lányokat a gyalogút, a fiamat az edzés, ő igazolt sportolóként járhatott judózni. A lányok irigyelték, az online tanítási napok végén ők is vágytak mozogni. Nem különben a vakvezető kutyusom, aki szintén igényelte a megszokott, mindennapi munkáját, ami neki – minden ellentétes híresztelés ellenére – öröm. Én sem engedhettem meg magamnak, hogy elfelejtse a tudományát. Ezért kitaláltam, hogy míg a fiam edzésen van, mi, lányok sem leszünk restek, sétálunk: a környező utcákban, az erdőben, turistautakon, mindenfelé.
Egy idő után a minitúráink mindennapivá váltak. A telefon lépésszámlálója szerint átlagosan 5-6 kilométeresekre nyúltak, de gyakran akadt 10 kilométeres is. Néha útba ejtettünk egy boltot, ahol müzliszelettel, csokikockával, ropival jutalmaztuk magunkat egy-egy jó jegyért, dicséretes munkáért, vagy csak úgy, mert megérdemeljük. Szép időben elnyaltunk egy gombóc fagyit, megállítottuk a sárga zenélő autót és ettünk egy jégkrémet. Megismertük a környéket úgy, ahogy a karantén előtt sosem. Felfedeztük az összes földes, murvás, eldugott kis utcácskát, az ösvényeket, a félreeső sikátorokat, a rövidítéseket, levágásokat. A séta a mienk volt, a lányoké. Közben sok mindenről és sokat beszélgettünk, mint a jó barátnők egymás között. Gyakran énekeltünk is: én megtanultam az ének-zene tagozat tananyagát, a lányaim pedig a régi slágereket tőlem.
Kár, hogy vége a karanténnak, az otthoni oktatásnak, hiszen kinek van kedve egy munkás hétköznap után kedvtelésből kilométereket sétálni? A hétvégi gyaloglásaink viszont megmaradtak, és folytatjuk az iskolai szünetekben is! Mindenkinek ajánlom!
/Lukács Réka/