Ha ezt a történetet csak úgy olvasom valahol, azt mondanám: eh, fikció! Ilyesmi egyszerűen nem lehetséges. De az érintettek egyike – régi kedves ismerősöm – maga mesélte el, egy késő tavaszi estén, miközben mindketten a saját gyerekeinket figyeltük csúszni, rohanni, fejjel lefelé lengeni a játszótér mászóvárán.
Nagycsalád, apa, anya (értelmiségi szülők), sok gyerek, rendezett körülmények, biztos egzisztencia, nagy ház, szeretetburok, biztos gyermekkor. A kislányok egyike – legyen történetünkben Fanni – kamaszodik, hormonális változásokkal és önbizalomhiánnyal is küzd, az iskolában nem népszerű, lemarad, ráadásul minden osztálytársa azt meséli, mind meg fognak halni a vírusban. Csöndes lesz, éjjel nem alszik, mert fél, egyre jobban retteg – közben egyre hízik, az órákon képtelen koncentrálni, a szülők aggódnak. És eljön egy éjjel, valamikor novemberben, amikor sírásra és üvöltésre ébred a család. A 11 éves Fanni magzatpózban fekszik az ágyában, beszélni, mozdulni képtelen, csak gügyög. Elfelejt rágni, innentől pépesíteni kell neki az ételt, alvás előtt ringatni, tutujgatni, a szükségleteit gügyögéssel fejezi ki. A család élete lényegében a feje tetejére áll; orvostól pszichológusig mennek, de mindenki értetlenül áll a dolog előtt, még senki sem látott gyereket, aki nem fokozatosan fejlődött vissza, hanem minden különösebb előjel nélkül ennyire hirtelen visszaugrott a csecsemőkorába.
És miközben Magyarország lassan belesüpped 2021 tavaszán a vírushelyzet adta lezárásokba, ennek a családnak vissza kell nyúlnia a saját múltjába. Az idő és a naptár mellékes lesz, a napok kiszámíthatatlanná válnak: hiába iskolások a gyerekek, szerdáról csütörtökre ismét kisbaba került a házhoz. Hogyan lehet ezt elmagyarázni az iskolában? A rokonságban? A munkahelyen? És hogyan tudjuk elfogadni szülőként mi magunk? Hogyan tudjuk elfogadni, hogy nem kapunk épkézláb magyarázatot arra, miért történik ez a gyerekünkkel?
A szülők szerencsére erős bástyái egymásnak és a gyerekeik is azok. A kisebbik lányuknak nehéz, mert elvesztett egy okos, nagy, mindentől megvédő nővért – és kapott egy csecsemő húgot. Nézem Fannit a játszótéren: most éppen óvodás-énjét éli, ügyetlenül kapaszkodik a mászókára, amelynek tetején a nála kisebbek gond nélkül sétálnak végig. Pár hete volt a születésnapja, előtte az anyukája megkérdezte tőle, hány gyertya legyen a tortán? Öt, felelte kapásból Fanni.
A család folyamatosan tanul a helyzetből, főleg alkalmazkodást és türelmet. Persze, nem könnyű hónapok állnak Magyarország mögött, de van még egy olyan család Magyarországon, aki nem az egyik családtagját veszítette el, hanem a családtagja jelenét – hogy visszakapja és újra élje annak múltját?
Fanni talán az egyetlen ilyen kamaszlány ma ebben az országban – de amilyen szürreális helyzeteket írt az élet 2020-2021 fordulóján, talán mások is vannak így. De őszintén: melyikünk nem kapna kapva az alkalmon, hogy elkezdhesse az életét még egyszer, legelölről?
/Kocsis Noémi/
Fotó: https://www.pexels.com/