Hajlott hátú, megtört arcú férfi közeledett a lakótelepi kisbolt nyitott ajtaja felé. Állát hosszú szakáll borította, haja bozontos fürtökben kandikált ki viseltes sapkája alól. Az ajtó előtt megállt, tétován várakozott. Hóna alatt csíkos szatyrot, markában aprópénzt szorongatott. Kopott, foltos ruháját az idő megette, de nem volt piszkos, alkohol- és dohányszag sem lengte körül. Szelíd, tiszta tekintettel nézett a bolt előtt várakozókra. Belépett a nyitott ajtón. Az eladó rászólt, hogy tegyen fel maszkot, egyébként kénytelen kiküldeni.
– Nincs maszkom. Elvesztettem. Kicsúszhatott a zsebemből – mondta csendesen a bácsi.
– Akkor tessék venni egyet! – kérte az eladó.
– Ha maszkot veszek, nem marad pénzem kenyérre – hangzott a válasz.
– Akkor sem tudom kiszolgálni – ismételte az eladó. A bácsika nem háborgott, beletörődve csoszogott ki a boltból, miközben csendesen mormolta, hogy ő csak egy fél kiló kenyeret, meg egy doboz gyufát szeretett volna kérni.
A jelenet tanúja voltam én is, mint ahogy a soron következő, ősz hajú, kedves arcú, nyolcvanas éveiben járó, apró termetű nénike. Arcát maszk takarta, de tekintete szomorúan kísérte ki a távozó embert. Bement a boltba, megvette, amit szeretett volna, majd távozott. A bolt előtt találta a tétován várakozó bácsikát. Csak állt, kezében szorongatta kevéske aprópénzét. Többen elmentek mellette, azt hitték, kéreget. Pedig nem akart mást, csak egy fél kiló kenyeret meg egy doboz gyufát, de maszk nélkül nem mehetett be a boltba. Nem ingyen kérte, a markában lévő aprót kínálta érte. A néni visszafordult, beszólt a bolt nyitott ajtaján, és megkérdezte, mibe kerül egy doboz gyufa. „30 forint” – hangzott a válasz. A néni nem szerette volna megsérteni a bácsit, ezért kivett a markából 30 forintot, megvette neki a doboz gyufát, majd letette a kezébe.
Arra gondolt, miért ne szerezzen örömet egy embernek, aki segítséget várt valakitől. Lehet, hogy ez a doboz gyufa menti majd meg a hidegtől, mert ezzel gyújtja be a kályháját, gondolta bizakodva a nénike, mert titkon remélte, hogy mégsem hajléktalan, hátha van fedél a feje felett, csak nagyon szegény. Mielőtt a néni továbblépett volna, kivette saját táskájából az imént vásárolt fél kiló kenyeret, meg egy vadonatúj, zacskóba csomagolt maszkot, és a bácsika kezébe tette a gyufa mellé. Köszönetet nem várva továbbindult. A bácsi utána szólt. „Isten áldja meg a jóságáért. Legyen boldog karácsonya!” Az ősz hajú hölgy visszafordult, s látta, hogy őszinte öröm sugárzik a megtört arcú férfi szeméből, aki hálásan mosolygott egyet, majd kis szatyorkájával elindult útjára, s hamarosan eltűnt a bérházak között.
– A szegény ember, de még a hajléktalan is Isten teremtménye – mondta csendesen az ősz hajú hölgy a jelenetet figyelő bámész tekintetű embereknek, majd ő is tovatipegett. Kis idő múlva visszafordult a bolt előtt várakozókhoz.
– Ajándékozzatok ti is egy mosolyt, mert a léleknek olyan táplálék az, mint a testnek egy szelet kenyér!
/Kedves Zilahi Enikő/