Pár hónappal, vagy akár pár nappal a korlátozások bevezetése előtt nagyon sok mindent nem tudtunk volna elképzelni magunkról, a körülöttünk levő emberekről, de a Covid-helyzet kapcsán megtudtuk róluk, hogy ők hogyan viselkednek ebben a korábban elképzelhetetlen, de mindannyiunkat egyszerre és együtt szorongató helyzetben. A Covid-időszak nemcsak változást hozott, hanem láthatóvá tett olyan folyamatokat és értékeket, amelyek eddig is itt voltak, bennünk voltak, de a „normális” hétköznapokban nem vettünk róluk tudomást.
Mindannyiunknak új szemszögből kellett ránézni arra, hogy mit veszünk természetesnek, alapnak, adottnak. Márciusig annak számított, hogy bemegyünk a klubba, közlekedünk, vásárolunk, néha sétálunk, esetleg beülünk valahova egy kávéra vagy filmre. De kiderült, hogy ezek a mindennapi cselekvések nem alapvetően adottak – lehet olyan helyzet, amikor ezeket nem tehetjük meg.
Mit tudunk kezdeni magunkkal, ha csak néhány négyzetméter az a tér, ahol napi 24 órában élünk? Mindannyian sokat tanultunk magunkról és a körülöttünk levőkről: ki hogy birkózik és bír. Elolvassa a Háború és békét, nagytakarít, próbál egy akármekkora lakásból 3-4 funkciót ellátó teret teremteni és ezekben a terekben 3-4 szerepben megfelelni. Kenyeret süt bizonyításként, szimbolikusan vagy muszájból, vagy nem is tudja miért. És nem találkozhatunk a legközelebbi rokonainkkal, barátainkkal vagy a klubtársakkal, de eközben rég nem látott ismerősök hívnak fel vagy írnak e-mailt, hogy mi hogy vagyunk, megvagyunk-e.
Az egyik legfontosabb lecke azonban az egymás iránti felelősség folyamatos és látható, tapintható megélése. A lakásban bezárva, tudva, hogy vannak, akik minden nap kockázatnak teszik ki magukat, hogy legalább a normalitás valamilyen szintje megteremtődjön másoknak. És vannak, akik pont ezeknek az embereknek akarnak nyújtani valamit, spontán, önszerveződve. Mert a felelősség mindkét irányba áll: az orvosnak, eladónak, kukásnak stb. dolgoznia kell értünk, nekünk pedig lehetővé tenni, hogy dolgozhassanak, és segíteni, hogy amennyire lehet, ők is azt érezzék, hogy van még normalitás és szolidaritás.
Most, hogy a korlátozásokat feloldották, szinte csak saját és egyéni döntés, kivel találkozunk, mennyire, hogyan – és bár megpróbálhatjuk elhessegetni, mindig ott a kétség: kit fertőzünk meg, ki fertőz meg…? A maszkfelvétel és ahol lehet, a távolságtartás szimbolikus cselekedet is: azt fejezi ki, hogy törődünk másokkal, akkor is, ha nem is ismerjük. Vagy logikusan önző: ha továbbadom a betegséget valakinek, az előbb-utóbb az én rokonaimnak, barátaimnak fogja továbbadni.
Paradox lecke ez a társas lénynek: azzal fejezem ki, hogy törődöm veled, hogy nem mutatom meg magam, nem megyek a közeledbe. Jó lenne, ha ilyen lecke nélkül lennénk tudatában mindig, hogy felelősek vagyunk egymásért.
/70 pluszosok a Bp13 Őszikék klubból/