Elmerengve szedtem a lépcsőfokokat a gimnázium folyosóján. A lépteim egészen nehezek voltak, hiszen elszoktam a folytonos lépcsőzéstől az alatt a hosszú idő alatt, amit egyedül töltöttem a szobámban. A nap erőszakosan ostromolta az épület kissé rozoga, de annál többet látott ablakait. A levegő szokatlanul friss volt, a hangok pedig ijesztően idegenek. Ismerős érzések kaptak el, akár az első napomon az intézményben, azonban az itt eltelt évek okán mégis komfortosan mozogtam. Fürkésző tekintetek vettek körül, hol csalódottság, hol öröm, hol pedig a végeláthatatlan nemtörődömség. Nehezen fogalmaztam meg magamnak, mit is érzek valójában, csak tettem, amit tenni szoktam, ahogy mindig is volt. A biztonságos megszokásokat, akár egy kabátot, úgy húztam magamra. A körülöttem lévők olyan élénkek és igaziak voltak, idegen volt az online térben eltöltött hónapok után, mely akár a legrosszabb emlék, belénk égett. A szótlanságot felváltotta a soha véget nem érő felesleges fecsegés, a betűk helyére arcok kerültek. Hamis volt. Hamis volt a kép, ami ez idő alatt kialakult bennünk, mind a társaimról, tanáraimról, magamról. Elferdítette az egészet a képernyő, berántott bennünket, magragadott és eltűntetett minden szépet, akár egy hirtelen előkerülő feketelyuk. Hűtlen voltam hozzájuk és magamhoz is. Hagytam, hogy befolyásoljon a csönd és a magány. Az a teher, ami olyan korlátokat szabott minden embernek a világon, melyre nem biztos, hogy valaha is készen állt. A maszkviselés, a nagyszülők mellőzése, a folytonos kézfertőtlenítés és a sorra következő karanténok, kijárási korlátozások. Ez mindenkit kellően megviselt. Akárcsak egy háborút megélt nemzedéket.
Miközben a kopott, rozoga széken igyekeztem megkeresni a helyzet által nyújtott legkényelmesebb pozíciót, rettegve vártuk a már normális órarend szerint érkező tanárt. A többség csupán komótosan, amolyan vesztesek szerencséjét megélve horgászta elő a rég ki nem nyitott hatalmas könyveket, míg mások görcsösen egyenes háttal, izgatottan és magukat nyugtatva türelmetlenkedtek az érkező katasztrófa előtt. Ám a katasztrófa nem jött, mindössze a kémia tanárnőnk robogott be. Piszkos szőke haja könnyeden lobogott maga után, ingje és nadrágja pedig szorosan fogta közre testét, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. Megköszörülte a torkát és csöndre intette az osztályt. Három éve pedig most először éreztem azt, hogy mindenkit érdekel is a monológ, ami néhány percen belül kezdetét fogja venni. A társaim között tapintható feszültség keringett. Tele voltunk aggodalommal, félelemmel és nem utolsósorban kíváncsisággal. A tanárnő pedig, mint a legtöbb kiváló pedagógus, empatikusan és megértően állt hozzánk.
Szemei alatt mélyen elterülő, sötét karikák bújtak meg. Jól ismertem ezt a megfáradt tekintetet, én is valahogy így néztem ki péntek este az utolsó határidős beadandóimmal küszködve, miközben magamat, vagyis leginkább az újonnan szerzett borzasztó lustaságomat szidtam. Ennek ellenére a tanárnő meglepően kivirult volt. Ezt csupán annak tudtam be, hogy ő is pont annyira megkönnyebbült a visszatérésünk miatt, mint tohonyaságuk felett győzedelmeskedő diákok megbecsült része.
– Sziasztok! – kezdte lelkesen. – Mielőtt belekezdenék, nagyon örülök, hogy látlak benneteket! Nehéz hónapokon vagyunk túl. Hogy érzitek, milyen volt?
A társaim óvatosan épp hogy csak felpillantottak és tőlük szokatlan módon, némán ücsörögtek tovább. Most már senki nem tudott elbújni az égető kérdések elől. Nem jöhetett a „nincs mikrofonom és a sajnos lemerült a telefonom” kifogás, sőt még csak a hang sem szakadozott tovább. A tanárnő szavai tiszták és érthetőek voltak, a csend mégis kínosan keringett köztünk. Kicsit felbátorodva valaki nagy nehezen mesélni kezdett az osztályterem balszéléről, amire a padtársam vállait megint kihúzta és hátrarogyott a székére. A kezdeti nehézségek ellenére a feloldódott társaság és a tanárnő között már mondhatni gördülékeny kommunikáció folyt, rövidebb kínos csendek nélkül, a barátaim pedig megkönnyebbülve fellélegeztek, mondhatni egészen megnyugodtak. Tudtam, miért, tudtam, hogy mire gondolnak: ma sem fognak számon kérni a tanárok.
A tanárnő rám emelte ellentmondást nem tűrő, de mégis most különösképpen csillogó zöld szemeit. Hallottam a kérdését, csak szükségem volt néhány percre, hogy összeszedjem a kusza gondolataim.
– Mit tudnál pozitívumként felsorolni a Covid alatt?
Először kicsit kétségbe estem. Pozitívum egy világjárvány során? Őszintén remélem, hogy ez csak egy rossz vicc. Majd alaposan átgondolva mégiscsak megtaláltam a szavakat egy szempillantás alatt, hiszen amint eszembe jutott egy pozitívum, jött utána egy másik, én pedig csak hadartam és hadartam, mint egy félőrült maratoni futó.
Ahogy végignéztem az arcokon és elmerengtem, előkúsztak a karantén alatti emlékeim, hogy milyen nehezen tudtam magam rávenni némi emberekkel való kontaktra. Emlékszem, hogy ennek ellenére újra rátaláltam azokra a barátaimra, akikkel együtt nőttem fel. Előkerült a mindig kedves szomszédlány, a fura kislány az alsó tagozatból, a srác, aki az összes óvodai napot végigsírta. Újrakovácsoltuk a barátságunkat, mindemellett megtehettük, hogy hetente többször is találkozzunk és lényegtelen dolgokról elmélkedjünk, hogy ha csak egy percre is, de minden újra normálisnak tűnjön. Olyan embereket kaptam a koronavírus által okozott patthelyzettől, akikre bárhol és bármikor számíthatok. Új arcok kerültek az életembe, és ez bizony az online világ csodájának köszönhető. A generációnk barátságai sokkal gyorsabban képesek megköttetni az internetnek hála, de talán annál törékenyebbek és rövidebb életűek is. Ezek alatt a hónapok alatt egészen sok új emberrel keveredtem össze különböző közösségi médiaplatformoknak hála, ez elsőre talán ijesztő, de elenyésző a kétség és a félelem a pillanatnyi boldogsággal szemben, ami ezekben az időkben minden formában szükségesnek bizonyult.
Mindemellett ott voltak azok az osztálytársak, akikkel igyekeztünk túlélni. Megpróbáltuk megkönnyíteni az életünket. Megtanultuk, hogy segítséget kérni nem gond, és hogy egy előre beígért melegszendvicsért a büféből még a legmakacsabbak is megenyhülnek egy kicsit. Felfedeztük, hogy milyen nagy előny az összefogás, és foggal-körömmel próbáltuk összetartani a műanyag székeket megszégyenítően vékony lábakon álló osztályközösségünket. Ugyan voltak, és mint tudjuk, lesznek is problémák, de büszke vagyok arra, hogy többnyire rugalmasan és könnyedén tudtunk dolgozni. Ezt csak azok fogják megérteni, akik valaha is benne voltak. Akik tudtak mindennap még egy kis motivációt kicsikarni, még egy kis erőre kapni a hosszú és bonyolult anyagok megértésére. Emellett szerencsések voltunk, hogy a tanáraink jelentős része igyekezett toleráns és türelmes lenni. Megpróbálták tartani bennünk a lelket, és sűrűn kérdezgettek hogylétünkről, még ha néha válasz nem is érkezett.
A családdal töltött minden egyes pillanat ajándék volt a Covid előtt. Ha együtt ebédeltünk a hétköznapok rohanásában és megbeszéltük a napi nyűgöt kellemes családi idillként, akkor a világ legboldogabb emberei voltunk. Ezzel szemben a járványhelyzetben rendszeresen ebédeltünk és vacsoráztunk meg együtt, így magasabb szintre lépett a családi kapcsolatunk. Erősebb és színesebb lett. Emlékszem, sokszor éreztem úgy, én vagyok a szüleim palástja, mint ahogy ők voltak nekem az elmúlt években. Boldog voltam, hogy viszonozhattam ezt a nyugalmat nyújtó, bizalmas érzést.
Most volt időnk átértékelni a világunkat. Jelentősen lelassult az életünk és olyan dolgokra is jutott idő, melyet talán évek óta hallogattunk. Kaptunk lehetőséget arra a nagy csöndben és magányban, hogy szembenézzünk a saját démonainkkal és leküzdjünk olyan problémákat az életben, melyekről talán nem is sejtettük, hogy jelen vannak, hiszen a folyamatos rohanás nem hagyott időt sem a felfedezésére, sem a megfejtésére. Most ugyan minden a helyére kerülhetett, ha adtunk neki esélyt. A sebeinket nyalogattuk a szobákban és azon gondolkoztunk, mi jöhet még. De talán ebben az egészben a legszebb, hogy képesek voltunk a gödör legszélén is egyensúlyban maradni. Hiába táncolt nap mint nap borotva élen az életkedvünk, mégis itt vagyunk.
Egy halomnyi új, talán az előző években lévő, világjárványtól mentes énem számára haszontalannak tűnő hobbit kezdtem el. Először a már amúgy is tanult idegen nyelvekkel kezdtem el foglalkozni, végül, mivel hát kifogásom szerencsére nem akadt, a technikának hála önerőből új nyelvet is elkezdtem tanulni. Bár ez a megszerzett tudásom talán nem éppen a legbiztosabb, de azért őszinte örömmel töltött el ez a hasznos és más módon szórakoztató kikapcsolódási forma. Mi több, a produktivitásomból nem vesztve új hangszereken tanultam meg játszani, rengeteget festettem és viszonylag sokszor volt huzamosabb ideig irigylésre méltó rend a szobámban. Sokat olvastam és műveltem magam, amire azelőtt éppen csak akadt némi időm.
Az átformálódott helyzet miatt napról napra egyre inkább előtérbe kerültek az eddig úgy félretett, úgy elhanyagolt dolgozók, mint a buszsofőrök, az egészségügyi dolgozók és a tanárok, akik igyekeztek a tőlük telhető legnagyobb biztonságban nem megszakítani a mindennapokat, úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ez pedig hatalmas tiszteletet vívott ki, minden ember számára. Akár közember, akár az átlagnál nemesebb életet élő személy, mindenki elismerte és megbecsülte alázatos munkájukat. Ezeket a személyeket tehát nem hiába hívjuk hétköznapi hőseinknek, akiknek nincs szükségük varázserőre vagy egy kőkemény páncélra.
Miközben már egészen bemelegedve osztottam meg gondolataimat a társaimmal és élveztem a sok egyetértő bólintást, a csengő, amit már olyan régen nem volt szerencsém hallani, ékesen félbeszakított. A tanárnő kizökkenve pillantott fel, majd rövidre fogva a szót elköszönt tőlünk és megígérte, hogy a jövő órán folytatjuk.
Úgy éreztem, ennek is pont így kellett történnie, és talán ez így lesz tökéletes és kerek.
A járvány is valahogy így festett a számomra, bár néha a hátam közepére sem kívántam, nem bánom, hogy így alakult. Kitörölni semmiképpen sem tudjuk, és azt érzem, ennek ez a rendje, hiszen a negatív dolgok jönnek-mennek, de nem mind hagy szignifikáns tanulságot maga után, valójában nekünk kell sokszor megfogalmazni, mi is az, ami a történetünk boldog befejezését nyújtja. Nem elfelejteni akarom a karantént és a sok lemondással járó szörnyűséget, pusztán az életemhez csatolni és felhasználni úgy, hogy számomra hasznossá váljon.
Szóval, hogy mi a konklúzió? A koronavírus félelmetes időszakot hozott magával, és a felépülés mindig nagyon nehéz. De ha a végén fellélegzel, ráébredsz, erősebbé és tapasztaltabbá váltál.
/Czékmán Luca Kata/