Ma 2020 szilveszter éjszakája van. Bekuckóztam, ma nincs buli, vendégség, és kivételesen nincs áttáncolt éjszaka sem. Most ünnepélyesen felbontom az öröm-befőttet.
Pont egy éve kezdtem el örömöket elrakni a dunsztos üvegbe. Eleinte szépen gyűltek, naponta több is, úgy márciusig. Aztán jött a covid, és nagyjából azzal voltam elfoglalva, hogy a pánikomat uralni tudjam. Nagy menet volt. Április végén született az első bejegyzés arról, hogy ismét tudunk családilag nagyokat nevetni.
Meghatódom. Bogarászom a kis cetliket. Hát mégiscsak voltak, illetve, mégiscsak képes voltam észrevenni őket. Nem túl sok, de az üveg megtelt velük, most pedig olyan öröm egyenként kibontogatni őket… Utó-örömök. Keserédes 2020 évvégi mosolygás. Sok apró közös nevetés, REGEA-programok, karanténséták a természetben, egymáshoz visszatalálások… Tavasz, nyár, csobbanás, túrák, diplomaosztó, vacsora, kirándulások, ősz, tél, ünnepek… Meleg ölelések, szeretetteli tekintetek, megbocsájtó barátok, újra megtalált családtagok. Élet. Munka, küzdelmek, sikerek, támogatók, gyógyulók és távozók. Csodálatos változások és fájdalmak, büszkeség és csalódások. Veszekedések és szépséges kibékülések. Viharok és szivárványok.
Eltelt ez az év is, már alig vártuk, hogy vége legyen. Folyamatosan pittyeg a telefonom, érkeznek a jókívánságok. A csilivili képecskék között meghatóan szép sorok, újult erővel feltöltő hálaadások és köszönetek azoktól, akik a fájdalom, a gyász legmélyebb bugyrait járják éppen. Mégis hálát adnak, mégis köszönetet és jókívánságot küldenek. Alig látom elolvasni őket a könnyeimen át. Van még mit tanulnom, hiszen mi az én pánikom, nehézségeim az övékéhez képest?
A járvány egyik ajándékaként megtanultuk az online felületeket profin kezelni. A haladó csoportban is túláradnak a kölcsönös jókívánságok. Az egyik bejegyzésen meglepődök: „Azt olvastam, a mennyországban nincsenek fák….” De hát miért nincsenek? – kérdem, mire meglepően költői szépségű töprengések érkeznek válaszul. Szeretem ezeket az embereket. Annyira különlegesek és mind külön egyéniség. A csoportban az a fantasztikus, hogy a közös sors, a betegség összekovácsol minket. Itt figyelnek egymásra, fontosak egymásnak, itt érdeklődéssel hallgatja egymást a kórházigazgató és a falusi nénike, a politikus, a tanárnő, a boltvezető vagy az asztalos. Egyediek, de egyformák is vagyunk. Mindannyiunk élete ugyanolyan esendő, szenvedésekkel és örömökkel teli. Mind félünk, fájunk, mind boldogok szeretnénk lenni. Mind lusták vagyunk reggel futni menni vagy mindennap meditálni. Mindnyájunknak hiányzik a család, az ölelések. Mind gyógyulni akarunk, és mindannyian tudunk tenni magunkért.
Miért nincsenek fák a mennyországban? Mind tudunk álmodozni, viccelődni, költőiek lenni, szeretni. Örülni, covid idején is.
/Fodorné Vincze Anna/