Vasárnap hajnal van, még alszik. a város. A gyönyörűen kizöldült Mecsekben ülök a teraszon. Életemben most érzékelem először, milyen csodálatos a madarak szinte már hangoskodásnak tűnő éneke és a fecskék önfeledt szárnyalása. Hétvégén mindig ebben a városban ébredek, középiskolás korom óta mindig kétlaki életet éltem. Boldog vagyok, és olyan nyugalom vesz körül, amely az anyaméhben adatott meg utoljára.
Minek köszönhető, hogy olyan átalakuláson ment keresztül teljes lényem, mely az élet szinte minden területén megtisztulást hozott? Maga a koronavírus. Elvett tőlem mindent és általa megadott mindent. Tisztában vagyok vele, hogy a Covid csak egy eszköz, a Jóisten áldásának köszönhető, hogy ilyen fordulatot vett életem, és annak, hogy ő sosem hagyott ki engem az életéből. Döntéseimben, örömeimben és fájdalmaimban mindig megvigasztal. Akiket elvett tőlem – jobb sorsra szánta őket –, most odafönntről segítik széppé tenni a sokszor elviselhetetlent.
Az alvásom teljesen felborult, a „bagoly” átváltott „pacsirtává”. Január közepén indult a kór, majd tíz napon át láz, kényszerböjt és fekvés magányosan. Különleges gondoskodást kaptam barátoktól, de SOHA nem voltam ennyit és ennyire magányos. Félelmetes volt és reménytelen. Az ember, aki igazán, teljes szívvel és őszintén tudott volna érdeklődni irántam és vigasztalást tudtam volna kapni tőle, egyre rosszabbul van, ötven km-re. Már nem tud figyelni rám, saját életéért kell küzdenie. Először csak köhögve és lázasan, majd napról napra, később óráról órára egyre rosszabb állapotban. Az elmúlt húsz évben arról szólt az életem, hogy érte aggódtam, most pedig még a közelébe sem mehetek. A Covid-intenzív osztályra került, egy orvos tájékoztatott, hogy naponta egyszer fognak értesíteni aktuális állapotáról, ha kap annyi levegőt, két percre még a telefont is megkaphatja. Hosszú napokon keresztül feszülten figyeltem a megjelölt két órán át tartó időszakban a telefont, hogy el ne vesszen az alkalom, mert az nem jön vissza soha többé. Egy „kedves” rokon elintézte, hogy egy idő után már csak minden másnap kapjak hírt – a beteg már altatásban van –, az orvosokkal előtte lehetett párbeszédet folytatni, de ettől kezdve egy szerencsétlen félnótás történeteinek voltunk kiszolgáltatva. A család, barátok, munkatársak is.
A beteg kívánsága szerint én voltam a közvetlen hozzátartozó, a halálhírt velem is közölték. Akiknek valóban fontos volt ő, nekem kellett elmondani, perlekedtem az Úrral, miért kellett elvennie tőlem az utolsó emberemet.
Szőlőtermő vidéken élve könnyű elképzelni, mennyire fájhat egy szőlővesszőnek, amikor lemetszik a tövéről a felesleges vesszőket, a jó termés reményében. Súlyfelesleg, rossz beidegződések és szokások, rejtett bűnök, bátortalanság, olcsó megoldások, álbarátok. Isten nem mér szűk marokkal. Imádság, munka, kevés alvás, sok mozgás, önzetlen segítségnyújtás a megtisztulás gyógyszerei. Meg kellett járni a poklok poklait, hiszen nem elég a betegség és gyász, vannak nálam még elesettebbek is, 83 éves nagyanyámat kimenekítettem saját csapdájából, segítséget kért, hogy új életet kezdjen, és ezzel példát mutatott, hogy nekem 44 évesen nem kell eltemetkeznem. Hivatalos ügyek, a bürokrácia útvesztői, és találkozás a sátánnal. Többször is meggyötört és elviselhetetlen kínt okozott.
A hajnali erdő illata frissességet áraszt, új élet reménye sejlik fel benne. Még lehetek boldog, új esélyt kaptam a Teremtőtől, hogy folytassam a munkát – talán egy új útitárssal.
Soli Deo Gloria
/Polgár Zsuzsanna/