Szerencsések vagyunk, mert a járvány többé-kevésbé elkerülte a családunkat. Igaz, a nővérem és a sógorom átestek a víruson, de néhány nap után már szinte semmi bajuk nem volt. Figyelmeztető jelnek vettük és onnantól még jobban vigyáztunk a 65 év feletti szüleinkre: a lakásukba nem mentünk be, a küszöbön beszélgettünk, ott és az udvaron is maszkban, egymástól jó messze. Nem hívtuk meg egymást kávéra, nem vittünk kóstolót a levesből és nem is értünk egymáshoz.
A családi születésnapokon és karácsonykor is így „ünnepeltünk” a kertben: csak a koccintás utáni kortyokra húztuk le a maszkot. Persze nevettünk rajta, kerestük a vidám oldalát, de én legbelül a fejemet csóváltam. Ilyenkor jutott eszembe, hogy korábban sokszor untam ezeket a „kötelező családi alkalmakat” és alig vártam, hogy vége legyen. Most nem, és arra gondoltam, milyen jó lesz újra megölelni a szüleimet, bokszolást és birkózást imitálni édesapámmal. Igen, 40 éves vagyok, ő pedig 67. De ez kit érdekel, amikor régebben évekig együtt edzettünk és ma is szeretünk „bunyózni”.
Illetve… csak szeretnénk. De nem lehetett.
Illetve… most már lehet. Végre.
Ha arra gondolok, mit csinálnék másként most, hogy (reméljük!) könnyebb időszak következik, azt mondom: sokkal jobban megbecsülném a közös időt. A kerti kávézásokat, a horgászatot, a már sokszor hallott régi történeteket.
Nekem ezt is hozta a járvány.
/Horváth Péter Pál/