Volt egyszer egy 12 éves oxigénhiánnyal született kisfiú. A neve Dávid. Egy speciális intézet lakója 5 éve. Egy gyermek, rajongva imádja a Napot, a sétát és édesanyját, aki rendszeresen megy hozzá, ahogy ideje, pénze engedi.
Folyamatosan a megfelelő intézmények keresgélése, a hiábavalóság után, csak ez jutott számukra. Egyfajta kényszer hatására. Senki sem tudhatta, mit hoz a jövő, a pandémia, egyáltalán mi az? Eszik-e vagy isszák? Létező dolog?
A pirosra mázolt kerítés és üvegfal választja el őket, mintha két külön világ lennének, vagy világ a világban, a könnyei potyogtak, akárcsak édesanyjának. Folyton a kilincset próbálta lenyomni, de az ajtó sehogy sem nyílt ki anyjára. Kulccsal bezárták, magyarázta édesanya. Fülét odatapasztotta, igyekezett figyelni, de ez a fránya üvegajtó, nem érteni. Ujjaival telerajzolta az üveget szívekkel és egy házzal. Mint egy félbeszakadt mese, amitől megint sírás rázta a kisgyermek testét. A gondozónője vigasztalta 10, majd 20-25 perce. 10-25 perc az Élet. Kisebb élelmiszer csomagot adott le neki édesanyja a portán át, nevét ráírva alkoholos filccel, hol feketén, hol kéken kanyargott a zacskó felületén 72 óra szigorú megfigyelés után is. Némi kis nyalánksággal, ha kicsi öröme, de legyen. Megmutogatta, és hüppögve kísérte figyelemmel édesanyja improvizációját. De a fájdalom, az csakugyan nem 10 perc, se 25 perc, és 72 óra múlva szintúgy kíméletlenül, némán sajog, lüktet. Nézi őt és Dávid is édesanyját. Könnyezve veszi tudomásul, életük félresiklott valamilyen módon, mellékvágányon halad tovább és már semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. De akkor is nyissák ki az ajtót, hisz’ ő csak édesanya, tudhatnák már, ő jön, minden alkalommal ő lepte meg valamivel. Dühös és elkeseredett. Karjaiba nem veheti, és nem simogathatja arcát, fejecskéjét, karjait, hátát és hasát.
Egyszer anyuka meglátott egy kívül-belül polipot, acsargó pofával és kedvenc, világoskék színében. „Ez elég fiús. – gondolta magában édesanya – Biztos örülni fog neki!” A játékot viszont véletlenül hazavitte. Megvizsgálta jó alaposan a feliratot. Bólintott, csendben nyugtázta édesanyja ízlését, már megint beletrafált. Boldog. Életében az az ember, aki a Minden, a Bizalom, a Védelem és nem utolsósorban a Szeretet egyszemélyben összpontosulva ez a sokféle jelző. Ha el is veszik, teszem azt kimossák, tudják kinek kell visszaadni, nem lesz hiábavaló nyöszörgések tárgya. A Földön az Első és Főpont az ő világában.
Édesanya próbálta úgy magyarázni, olyan ez, mint egy iskolatábor. Ahol most csak ők vannak, felnőtt kísérettel. Nem sokáig, de a kisfiú elkomorodott. Neki a tábor vidám és vicces sétákból, pancsolásból tevődik össze.
Meddig tart ez az „izé”? Akkor hova mehetnek? Ki mondja meg? Kihez forduljon? A gondozónőnek mutogatja akkor, megígéri, szófogadó volt eddig is és később is. Szemecskéit dörzsölgeti, engedjék be az ő Vikikéjét!
Elszoruló szívvel osztom meg mesénket gyermekemmel, ami COVID-19 korlátozások miatt íródott meg.
/Kuti Viktória Emese/