Közösségi ember vagyok, írok, versklubot vezetek, elindítottam a színjátszó kört, könyvtárak hívtak felolvasni, ezeknek vetett véget a Covid-járvány.
Kellett némi idő, hogy felfogjam, az élet ettől nem áll meg, mindössze a hozzáállásomon kell változtatni.
Szerencsére már volt egy jól működő közösségi oldalam a Facebookon, amely irodalmi és művészeti tartalmak feltöltésével virtuális kávézóként működött és működik azóta is.
A járvány döbbentett rá arra, milyen jelentős szerepe van a médiának, milyen hatással van egy-egy feltöltött tartalom az emberek hangulatára, közérzetére. Napi szinten, reggeltől estig, önkéntesen, minden szabadidőnket befektetve azon voltunk a kollégáimmal, hogy minél több pozitív, lélekemelő poszttal töltsük meg az Alkonyzóna oldalt. Rengeteg visszajelzést kaptam/kaptunk, ezek minket is megerősítettek abban, hogy van értelme a munkánknak és szükség van ránk.
Az én munkahelyemet is érintette a gazdasági válság, csökkentek a megrendelések, emiatt csökkent kapacitással működtünk. Hirtelen sok szabadidőm lett, újra élvezhettem a reggeli olvasgatást egy kávé mellett. Gyönyörűséggel töltött el a madarak hajnali énekelése, sokat sétáltam a környéken a természetben, ekkor döbbentem rá, hogy mennyi szépség, mennyi csoda maradt ki az életemből a mindennapi rohanással. Persze mindemellett itthon voltak a gyerekek, az iskola. Ennek előnye az volt, hogy szinte mindig együtt tudtunk ebédelni, vacsorázni. A gyerekek a szünetben kívánságreggelit kaptak, én pedig kipróbáltam olyan dolgokat, amire máskor nem volt időm: tésztát gyúrtam, kenyeret dagasztottam, majdnem minden nap rétest sütöttem.
Várom, hogy az élet visszatérjen a járvány előtti állapotba, én azonban igyekszem továbbra is megtartani azokat a pozitív dolgokat, amiket a kényszerű állapot adott: naponta sétálni, olvasni, szemlélődni, egészségesebben táplálkozni, mert ezekre a dolgokra egész életünkben szükségünk van.
/Pichlerné Kondra Katalin/